Az ok nélküli szomorúság, ha befészkeli
magát gallérod alá - csak a csendet érzed magad körül – akkor tudd, hogy ő
érkezett hozzád és engedd. Nincs kedved elfordítani a fejed se jobbra, se
balra; nyugalmába belesóhajtasz és viseled a leheletnyi útitársat. Nem a
felzaklató, tenni akaró tehetetlenség, csalódottság, vagy a szétrobbanni
készülő keserűség, sem a kételyek hintáztatta émelygés… csak ez a kis
meghatározhatatlan líra, ami talán fennköltebb és tartalmasabb lélekhang, mint
értékelésünk mércéjének pozitívvá avatott üres érzelmei.
Mosolyogj rá és lásd magad általa, ahogy
vállad kis gödreiben megülve támasztja homlokodat egy eső áztatta ablaknak,
ahogy a szemeid belerévednek a semmibe, amikor nincs igazán gondolat, csak a
lelassult környezet, a mozdulatlanná feszült ácsorgás, mely elkezdi figyelni a
benned felzokogó sírást. Ahogy átölel, eltakarja előled a máskor fontosat, lényegtelenné
finomít mindent, mi értelmet és célt adott. Megállít, és finom sugallattal
teszi lehetővé találkozásodat fáradtságoddal, de megfogalmazhatatlansága a
szabadsága. Nincs súlya a rajtad megpihentnek, a látszat megakadás mögött az
elhalkulás áttetsző gazdagsága inspirál gondolatokra és másfajta láttatásokra.
A körhinták zajos nevetése egyetlen
vonallá egyszerűsödik, ahogy pörög körbe-körbe – tőled független, más történetek,
melyektől a benned fészkelő nyugalom eltávolít. A hát görbülete engedi a
természet íveit és a lélek hangjait, belső megfoghatatlansága élteti költői
állapotát és romantikus nászát. A szomorúság egy belső mosoly, mely mögött béke
honol, de a környezet elutasítása és félelme megragadhatatlanságában rejlik.
A melankólia csodája, ahogy a világ
szomorú mozzanatai érkeznek hozzád, figyelembe sem vett apróságuk
megmutatkozik, elhessegetett szépségük feltárulkozik.
A szomorúság – elvonulás, hangtalan élet,
meglátni a megváltoztathatatlan véget. Észrevenni az elmúlását virágnak és
nyárnak, örömből az érzelmi gyászba, csendbe és halálba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése