Keresésére indulni a bennünk lakó
csendnek olyan vállalkozás, mint amikor egy élő darabot vágunk le az élet
testéből – komoly beavatkozás. De az ajtócsapódás után, amit magunk mögött
hagyunk szinte sokkolóan természetes, hogy ott van, mindig ott van. Az elme
születetten normális alaphangja, mely elfelejtődik, és van aki soha nem talál
már rá.
Egy kialakított új szokás, amely átsegít
a napon, az éveken, az időn és mindenen. Ha behunyjuk a szemünket – képzeletben
üljünk bele egy kényelmes fotelba, ahonnan – innentől kezdve – megpihenve, majd elindulva kezdjük meg teendőinket. Minden érzést, ami ehhez párosulhat – a biztonságtól,
a kényelemig, a nyugalomig… ezt mind itt találjuk. Alakítsuk ki hogy a legjobb számunkra, és elmélkedjünk ezen egy darabig. És ha berendezkedtünk – tartsunk távol
mindent, ami betüremkedik. Az állandósult érzet és csend megtapad elménkben és
lelkünkben, egyre természetesebbé válik – és a megteremtett birodalom lehet
egyetlen oltalmunk.
A csend és az élet elfogadhatósága talán
abban rejlik, hogy időnként kilépjünk belőle. Csak úgy elvonuljunk…
levegőzzünk, mintha csak sétálnánk egyet
műszak előtt. Egy szusszanásnyi idő kell ahhoz, hogy utána visszalépjünk
és folytassuk. Bármihez nyúlunk az életben minden mozgás és rezgés, már kevés a
jelentősége, vagy sosem volt – annyira hozzászoktunk; megítélni, hogy mi
szerezne örömet és nyugalmat, vagy éppen hatalmas zajt, hogy a belső szívverést
elnyomja.
De valami kell, valahova ki kell lépni… de hova, ha minden élő és
eleven, folyamatos lüktetés. A némaság is hangos, ha a saját pulzusunk kattog, a
meditációs termek fészkelődése is zajos, és a szél zúgása is felkorbácsol.
Az életet elaltatva figyelni hortyogását –
értelmetlen és nem is lehet. A megoldás talán a csend mögötti csend.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése