Ha szomorúak vagyunk, nem látunk;
magunkba roskadva, lehajtott fejjel lélegzünk, és csendben azt figyeljük, hogy
megáll-e mellettünk valaki, látunk–e előttünk topogó cipő orrokat, és vajon
megérinti-e valaki a vállunkat. Ez a csendes várakozás ott lapul minden
kedvetlen és zord hangulat fölött, minden bánattól elszigetelt állapot mögött.
Senki nem tehet róla, hogy kedvetlen, valami felborult odabent. Számunkra is
megmagyarázhatatlan sokszor ez az érzés, csak benne vagyunk.
Ha megkérdik, hogy
mi bánt és megragadják a kezünket – elhúzzuk azt… a mozdulat mögötti még
erősebb vágyakozással, hogy a másik ne engedje el. Kérdezze meg újra és ne
hagyjon magunkra. A megfigyelő odabent lakik.
Milliószor adunk, de most nem megy. Most
várunk – visszavárunk valamit, amit elosztogattunk.
… de a cipő orra elindul, tétován bár, de
magunkra hagy. Kérdései, hogy hogy vagyunk - távoli noszogatások, hogy felmérjék
milyen mélyre zuhantunk. Az emberek nem szeretik a bánatot, problémát és a gondot, mely
fészket vert bennünk. A derű és a
nyitottság hiánya kétségeket teremt és izgatottságot, majd távolságot.
... átutazni
a kisírt szeművel hetedhét poklot, lemerülni vele oda, ahova megérkezett és
kísérni, ha még nem elég a sötétség. Megfogni a kezét és végigélni vele
mindazt, ami egyéni kálvária és száműzöttség. Hagyni őt sírni és együtt érezni
vele, és megvárni, míg úgy dönt, most már – kifele.
Ki képes erre, ki teszi meg? … hiszen mindenki tovább
megy.
Egyedül végigjárni, nem eltévedni –
megpróbálni. Magunktól felállni, és semmibe sem kapaszkodva megállni. Látni a
sok elfordult hátat, a féloldalas pislogást és zárt félszavakat; feltekerni a
ránk mért távolságot, hitet gyűjteni és bátorságot. Hinni és hinni kell abban,
hogy számíthatunk rájuk, hiszen most is segítettek, feltámasztottak minket. Ez
a poros emberi játszma hívta életre a benned lakó megfigyelőt – az egyetlen
állandót – az önerőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése