Állok vele szemben és haragszom,
ellenszenvet érzek, mert azt csinál velem, amit nem kérek. Elutasítom és
otthagyom, majd napokig bosszankodom. Akinek csak tudom – elmondom és másokkal
együtt újra felkoncolom. Erősítem és támogatom a bennem fortyogó düh-t, mert
olyan édesen keserű.
Aztán érkezik valami nagy és érthetetlen,
vagy belegondolok és elképzelek – tele leszek félelemmel. Rám terül sötét
fellege, mely kilátástalanná teszi életemet. Megdermeszt az ismeretlen és
aggódással tölti el minden percem. Meghatározza jókedvemet, napomat – életemet.
Ha elmúlik, találok mást, amitől megrettenhetek, hogy ezt a dédelgetett blokkot
újra magam elé tartva – háríthassak, lemondhassak.
Végül kitalálom, hogy mi az, ami számomra
járható út és kivé kell válnom ahhoz, hogy arcomra újra mosoly kerüljön. Látom,
ahogy boldog vagyok és oldott, a legszebb és haladásom megoldott. Vágyaim
tárgyává lesz a kép, amit megrajzoltam agyam eldugott szegletén. Ragaszkodásom
a felruházott ideához mértéktelenné válik, és úgy járok – kelek, mintha már az
lennék – aki szerintem számít.
Méregpoharak reggeltől estig felsorakozva
az asztalon; mindennap felváltva nyúlunk értük - és isszuk kedvenc italunk.
Beszélünk róluk, mint egy más valamiről, ami nem férhet hozzánk, pedig ott él
bennünk és követ mindenhova.
Az elme rendezettsége már rég a múlté,
hiszen születésünk óta – mindig valaki lakja. Rendet tesznek benne, kidobálnak,
aztán őrjítő táncot járnak. Ha túl nagy már a por és a kosz, a teret homály
lepi el – kitárjuk az ablakokat, fénnyel és levegővel árasztjuk el, hogy látni
lehessen – mi is a rend. De ami bejön az a saját atmoszféránk, megteremtett
külvilágunk – melynek tükrében állapítjuk meg – milyen ruhát váltsunk, mire gondoljunk
és ki az, akivé váljunk.
És ha úgy érezzük már, hogy magunkra
találtunk – tiszta fej és tiszta lélek – megcsikordul a fogaskerék és a
padlódeszka ropog, valami kisöpörhetetlenül ott maradt. Nyomába eredni és
elkapni – egyáltalán tudni, mi az a valami. Önarcképünk és a világ
megrajzolója, személyünk és karakterünk megalkotója.
Megfoghatatlan a leheletnyi csend, ami a rend és a felismerés között lebeg.
Emberi alkatunk megformálója e pici lény, kit helyére kényszeríteni muszáj –
legalább időnként. Elhalkulása és pillanatnyi elfordulása – remény, hogy
megleljük önmagunk igazi lényegét. Elmossuk a vágyak és félelmek poharát és
letörjük a gyűlöletet és haragot – ezt a három elhatalmasodott dúvadot.
"Hüvelyknyi
Emberként van a Lélek a test közepében.
Múlt-jövő
ura. ma is, holnap is ő van a létben.”
Upanisádok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése