Sétáljunk egyet

A halál, az eltávozás az élet része – mondják. Fejben el is fogadjuk, sőt átérezzük, de valahol mélyen, ahol ez a változás megtörténhet emberi mivoltunkban, annyira rejtve van, hogy megfoghatósága kicsúszik a kezünkből – ha szemben állunk vele. Az átérzése, és az élethez kapcsolt tudatossága olyan hatalmas bátorságot és erőt kíván, hogy a kezdeményezés millió helyen elvérezhet, hiába értjük és akarjuk. Lelkünk mindent bevetve tiltakozik ellene; olyan nehéz az élethez kapaszkodás ösztöneit átlépve, a ragaszkodás görcseit kioldva, és az elengedés fájdalmát elcsendesítve életszerűen és mindennapi természetességgel, derűvel kezelni. Komoly felkészítés és tanulás, a tudat megragadt, de változásra kész hozzáállását elmozdítani. Megélni, csinálni, az élet részévé tenni.

Az ápolás mindennapos rutinja, egyre nagyobb kihívása motorikussá teheti a helyzetet, és átfordulhat önsajnálatba és elcsigázottságba.

… de amikor szól hozzám és én elfordítom a fejem, nem válaszolok, vagy mást mondok… szigorú tanárok és erők rántják meg hajamat és tekerik vissza nyakamat, hogy nézzek bele a szemébe és ne féljek beszélni róla… hiszen úgyis tudja.

Végig kísérni valakit, vezetni és uralni a helyzetet – nehéz, de talán nemcsak kötelességünk, hanem tanulásunk, amit egy családban, társadalomban megtehetünk a másikért. Ellenállásunk belső félelmünk, hiszen ha elfogadjuk, saját legyőzöttségünket és átmenetiségünket is átérezzük. Na, most szembenézni a legfélelmetesebb rejtőzködővel nem hogy nehéz, de az egész lét-halál kérdéshez való viszonyulás gyökeres kitépése.

Hús-vér vállalás, és tapasztalat  - élmény. Hasonlóan katartikus, mint a születés. Nem átadni a halálát másnak, kórházba tenni, hanem benne lenni – vele menni… addig a határig, ami majd elfedi Őt. Mintha csak sétálni indulnánk… mint számtalanszor régen. Ezek az emlékei és érzelmei, melyeket jelenlétünkkel és mosolyunkkal éltetünk benne. A szív érintése és melegen tartása az egész kapcsolat öröm zárójelenete, egyfajta összegzése annak, ami hozzá fűzött.