Ne félj rádőlni a csillagokra, nem törik
meg a fénye – megtart és életben hagy, hisz erről szól a jelenléte. Reményt és
puha esést ad, bizakodással telt hitet. Ott tartod a kezedben, de ragyogása
átsejlik a bőrödön; lecsupaszít és letisztít – elvet minden kósza álmot. A
remény, mely megelőzi az igazságot.
Megmelenget, átsegít és átlendít – hogy tovább
léphess. A tehetetlen zuhanás és megadás, kósza fényeibe kapaszkodás nem az
ember világa, hanem az égbolté, melynek hatalmas kupolája teszi tested zuhanó
kővé, melynek nincsen választása – csak fájdalmas becsapódása.
Mindig csak annyit mutat, amennyit látni
kell ahhoz, hogy emlékeket keltsen benned, hogy életben vagy. Szimbolikus
tanítása, elvont tudománya, égi ragyogása csak egy felvarrt gomb egy
nagykabátra, melybe kapaszkodhatsz, ha nagy a gond.
Illúziók, sötét árnyak, mesemondók és hősök,
képzelet szülte világok. Tündérek és torzszülöttek, sóhajok és mondatok. Ott
sétálsz közöttük és te is ragyogsz, ünnepi köpenyed csak úgy suhog. Koccintás
az angyalokkal, felhő lakókkal és démonokkal, sarki fény az est képződménye,
egy másik asztalnál ül esthajnal őfelsége. Bármit mond és ígér neked, ne vedd
túl komolyan, mert élete meghatározott és ő is csak halott… mint minden
illúzióba vetett gondolat.
A remény jelenléte, ha lebontod róla az
éjszakát – más. A világosság lemosdatja csillogását és meghatározhatóbb
lélekmozdulattá téve szükséges és kell, mert nélküle a nem kiszámítható
félelemmé és bizonytalanná válik. Általa kivetített képek és célok áthelyeznek
egy elkövetkezendő létbe, jövőbe… ahol megérinthetjük mindazt, ami még nincsen
készen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése