A telihold napja

Együtt lüktetni a természettel, talán ebben rejlik a sziget titka. Mindennek van napja és alkalma, hogy együtt az elemi erőkkel kerekedjenek felül betegségeken, lelki fájdalmakon. A mindennapokat átszövő hit teszi ezt a kapcsolatot folyamatossá és természetessé. Hívhatjuk betegség megelőzésnek is.

.... bent mélyen az erdőben. Egy nagyon hosszú lépcső vezetett lefelé, mindenhol vizes hajú emberek, mint amikor egy strandfürdő előtt nézelődsz. Hatalmas vízesések, források, ahogy ereszkedtem lefelé. Párok és családok álltak egy-egy leomló vízzuhatag alatt. A rituálét egy meditáció előzi meg. Mindenki hozza a felajánlását és az imáját az égieknek. A víztől szétázott és széttaposott áldozati kosarak között lépkedve kerestem helyet magamnak, ahova leülhetek. Gyújtottam füstölőt és elhelyezkedtem. 

Nehezen megfogható energiák, teljesen más kapukon ki-belépő csatornák, melyeket súlyos és nehéz kőistenek őriznek. Behunytam a szemem és imádkoztam. A körülöttem terjengő füst és illatfelhőbe kapaszkodva próbáltam elrugaszkodni és hinni, hogy ez velem is történik, nem csak ott vagyok mások imái közepén. Próbáltam magamnak utat törni ismeretlenül és bizonytalanul, mint akinek nem értik a nyelvjárását. Az ott dübörgő erők egymást támogatva terpeszkedtek bele tudatomba és a hang, amire képes lehettem törékeny volt. A virágszirmot belemártva a tömjénfüstbe, emeltem kezeimet homlokom magasságába. Belekapaszkodni ebbe az elillanó vonatba, hogy felemelkedve tudjam elhagyni lábaim vizes ragacsát és eljutni oda, ahol meghallgattatik. Akartam eggyé válni és megtisztulni, hinni és tudni, amit a körülöttem lévők könnyedén pihegtek ki és be orrcimpáik láthatatlanul finom mozgásával.

 

Magamra tekertem a kendőmet és elindultam a víz felé. Az első lépés után megdermedtem a víz fagyától. Még egy lépés… metszően vágott bele ereim meleg pulzálásába. Láthatatlanná szűkült össze bennem az élet árama és csak sziszegni bírtam. Még egy lépés, de már éreztem a levegőben a lezúduló vízpárát, ami egész testemet lehűtötte. Arra gondoltam, hogy ez gyógyító víz, ez jó nekem, hiszen az alig járni tudó gyerekek vígan pancsolnak körülöttem. Még egy lépés… és a végső felismerés, hogy én erre nem vagyok képes. Nem bírok alá állni… az elképzeléstől, hogy ez a hideg iszonyat a rám zuhanó jégtéglák erejével verje szét csontjaimat és mindazt, ami még élt bennem – hátraléptem és visszafordultam. Vacogás közepette figyeltem a mellettem fürdőzőket és megértettem ott, hogy a hitem kevés volt ahhoz, hogy végig csináljam. Talán az itt átélt kudarc maga az élmény, a meglátás, hogy valami nem ugyanaz neki és nekem. Talán ez erősíti az én hitemet a sajátomban és elfogadva és tisztelve a másét. Tudtam, hogy meg fogok betegedni… így is lett. A felfázott hólyag kéz és lábtörése és a vesék drámai tetszhalott lábfeldobása lázként önti el egész testemet.

Ha ott vagy és teszed, és hiszed, hogy ugyanazt csinálod… vajon megbillenti azt a mérleget, hogy valóban meg is történik? Vagy a keletkezett eufória, a másság extázisa hiteti el veled, hogy tényleg része voltál, vagy csak részese valaminek, ami melletted zajlott? Hol csapjuk be magunkat és vajon felmérjük-e, hogy az általunk felvetődött viszonylagosság ereje milyen mélységekig képes tudatunkat elérni? Hol állítjuk fel a mérleg talpát, hogy számunkra használható élménnyé vagy fejlődéssé billentse a történteket? Hagyjuk el a színes képeslapok illuzórikus önbecsapásait és az élménykeresők túlmagyarázott érzéseit. Képesek vagyunk vajon önmagunk felültetése nélkül számot vetni azzal, hogy kik vagyunk valójában, még ha a világ másik végén keressük is erre a választ?