A művészet sós cseppjei...

Rozsdás tálban fortyogó arany festék… gőze és hője beszivárog az ember retinájába, forrósága végig szánt a figyelő haján és egy legördülő izzadság cseppet indít el a homlokon lüktető ér mellett… Nézni félelmetesebb, mint csinálni… ahogy a fiatal női kezek, a tenyerükön tartva a hatalmas vásznat - húzzák végig ezt a tűzforró festéket az előrajzolt vonalak mentén, nem tévesztve és nem megremegve. Felnéz és rám mosolyog, ahogy izgalmam rátapadva megakasztja a munkában. De már perdül is tovább a textil a kezére fektetve és aranyozza tovább a kontúrokat, hogy határt szabjanak a színorgiák kikevert hatásainak.

 

Hatalmas betonház, mint amit lebontásra szántak – sivár és kopár. Az itt guggoló asszonyok  művészete, térdeplő nekirugaszkodása, hogy semmihez sem támaszkodva találják meg azt a kiegyenlítő súlypontot, amint ecsetükből lassan lepottyanó festék abban az arányban és színárnyalatban, pont abba a milliméter méretű levélkébe találjon, amit életre kívánnak kelteni. Számolva a szálirányok vízvezető futásával és a nehézkesen kifeszített anyag melegtől hullámzó ernyedtségével – eltalálni azt a magasságot és mennyiséget, hogy az pont annyi és olyan legyen – a festészet igen magas fokú koncentrációját jelenti. A művészet szabad szárnyalása, a túlzásoktól és visszafogottságtól gazdag szülemények – itt, szigorú törvényekbe zárva.

Egy csodálatos nap semmittevése és egy hosszú túra a rizsföldek között. Séta. Andalgás és nézelődés. Igyekeztem gondolataimat csak a lépésekre koncentrálni, és csak arra, amit testem éppen művel velem. A táj káprázata mögött tudott rendkívül nehéz munka, ahogy a növekvő rizs egyenként lett elültetve, a hajladozás a legfőbb élelem megteremtéséért. Itt-ott kis kunyhó álldogált, alig lehetett észrevenni, annyira alacsonyak voltak és úgy néztek ki, mint amit valaki egy forgás alatt összerakott abból, ami a kezébe akadt… a forgás alatt. Igazából arra jók, hogy az egész napi munka után ott lehet lepihenni. 

Az út mentén rengeteg festőművész árulta alkotásait és igazából az otthonuk volt a sok műhely. Invitálásukra, sőt kérésükre, hogy legalább nézzem meg mi az, amin dolgoznak… meg álltam szinte mindegyiknél. Sokuk az úton festett és tényleges határt nem is lehetett érezni, hol kezdődik a ház és hol az út, együtt volt a kettő. Miután nem volt kerítés, és hát ajtó sem, csak egy lépés és már a teraszán álltam, de az már maga a szoba, a műterem és minden, ami az életéhez kell. Egy hatalmas méretű festmény megfestése tűecsettel, sok esetben kihegyezett bambusz pálcikával nem két perc, de nem is két nap. Ezt a végtelen alkotási folyamatot egy kis asztalkánál értettem meg.

Egy festőnő asztala volt a fal felé fordítva, háttal mindennek. Az asztalon papírok és egy apró akvarell képecske, amin éppen dolgozott. Fázisában látni az aprólékos munkát, ami a pálcika megemeléséből, festékbe mártásából és a koncentrációból állt, amint határozottan húzta végig a papíron a többi vonal mellé újra és újra. Leültem az asztalhoz. A művészet lélek kifejezése és fentről sugallt irányítása élettel telibb ezen a fal felé fordított asztalon. Kizárja a külvilág, a körülötte élő sziget valóját, hogy önmaga félhomályában élhessen. A rajzoló kezek energia közvetítése végig fut az asztal repedésein és a nyersfa kitüremkedő göcsörtjein, ahogy az elkoptatott lakkozás alól előbújnak. Vajon melyik hajlatba és rajzolatba merülhet el az előtte ülő szeme? Melyiket nézheti minden nap? Melyikbe kapaszkodik bele az elmélázott tűnődés, hogy utána tovább nőve vágy és gondolat lepkévé váljon? Ez a kis asztal a kiinduló pontja és start vonala a türelem nehéz és kíméletlen erőgyakorlatának, az alázat és elhivatottság minden ébredés utáni szolgálatának. A hit, az önkifejeződés halomba rakott munkáinak elkészültében, fiók számra megtelt életek megteremtésében található. Mindabban, amit készítője a várakozás és az értékesítés kilátástalanságának megadó rendületlenségébe rakott. A folyamat lényege és indítása, mint örökre háttal fordult meditáció és elvonult büntetés a választott haladás kínpadja.  

Tovább mentem, tovább léptem… és ő visszaült ugyanahhoz a lelassult látványhoz, hogy új lapot vegyen elő és újra kezdje, amit éppen, hogy befejezett. A városba visszaérve sokszor jutott eszembe az ott talált csend. A megszelídített csend, ahogy a sercegő pálcika karcolatával parolázik,  a vonalak közé festett színek száradó végtelensége, ahogy a festő kezek elengedik őket hatni a világban. Az asztal megnyikordulása és finom hozzáverődése a falhoz, amikor felállnak mellőle, az elindult finom vakolatpergés a koccanásra, a fal egész területén szétágazó hajszálrepedéseihez tesz hozzá újakat, amelyekből mélységeiben és méreteiben válik majd láthatóvá az idő. A kíméletlen viszonylagosságunk, ami lefékezi ezt a mikrovilágot és teszi érzékelhetően lassúvá és leírhatóan csendessé. A megragadása a pillanatnak és értelemmel párosított megfogalmazása az ember egyik jelentősége, aminek birtokában tehetünk hozzá az egyébként egészhez eggyé válva azzal.