Hatalmas
betonház, mint amit lebontásra szántak – sivár és kopár. Az itt guggoló
asszonyok művészete, térdeplő
nekirugaszkodása, hogy semmihez sem támaszkodva találják meg azt a kiegyenlítő
súlypontot, amint ecsetükből lassan lepottyanó festék abban az arányban és
színárnyalatban, pont abba a milliméter méretű levélkébe találjon, amit életre
kívánnak kelteni. Számolva a szálirányok vízvezető futásával és a nehézkesen
kifeszített anyag melegtől hullámzó ernyedtségével – eltalálni azt a magasságot
és mennyiséget, hogy az pont annyi és olyan legyen – a festészet igen magas
fokú koncentrációját jelenti. A művészet szabad szárnyalása, a túlzásoktól és
visszafogottságtól gazdag szülemények – itt, szigorú törvényekbe zárva.
Az út mentén
rengeteg festőművész árulta alkotásait és igazából az otthonuk volt a sok
műhely. Invitálásukra, sőt kérésükre, hogy legalább nézzem meg mi az, amin
dolgoznak… meg álltam szinte mindegyiknél. Sokuk az úton festett és tényleges
határt nem is lehetett érezni, hol kezdődik a ház és hol az út, együtt volt a
kettő. Miután nem volt kerítés, és hát ajtó sem, csak egy lépés és már a teraszán
álltam, de az már maga a szoba, a műterem és minden, ami az életéhez kell. Egy
hatalmas méretű festmény megfestése tűecsettel, sok esetben kihegyezett bambusz
pálcikával nem két perc, de nem is két nap. Ezt a végtelen alkotási folyamatot
egy kis asztalkánál értettem meg.
Egy festőnő asztala volt a fal felé fordítva,
háttal mindennek. Az asztalon papírok és egy apró akvarell képecske, amin éppen
dolgozott. Fázisában látni az aprólékos munkát, ami a pálcika megemeléséből,
festékbe mártásából és a koncentrációból állt, amint határozottan húzta végig a
papíron a többi vonal mellé újra és újra. Leültem az asztalhoz. A művészet
lélek kifejezése és fentről sugallt irányítása élettel telibb ezen a fal felé
fordított asztalon. Kizárja a külvilág, a körülötte élő sziget valóját, hogy
önmaga félhomályában élhessen. A rajzoló kezek energia közvetítése végig fut az
asztal repedésein és a nyersfa kitüremkedő göcsörtjein, ahogy az elkoptatott
lakkozás alól előbújnak. Vajon melyik hajlatba és rajzolatba merülhet el az
előtte ülő szeme? Melyiket nézheti minden nap? Melyikbe kapaszkodik bele az
elmélázott tűnődés, hogy utána tovább nőve vágy és gondolat lepkévé váljon? Ez
a kis asztal a kiinduló pontja és start vonala a türelem nehéz és kíméletlen
erőgyakorlatának, az alázat és elhivatottság minden ébredés utáni
szolgálatának. A hit, az önkifejeződés halomba rakott munkáinak elkészültében,
fiók számra megtelt életek megteremtésében található. Mindabban, amit készítője
a várakozás és az értékesítés kilátástalanságának megadó rendületlenségébe
rakott. A folyamat lényege és indítása, mint örökre háttal fordult meditáció és
elvonult büntetés a választott haladás kínpadja.
Tovább mentem, tovább léptem… és ő visszaült
ugyanahhoz a lelassult látványhoz, hogy új lapot vegyen elő és újra kezdje,
amit éppen, hogy befejezett. A városba visszaérve sokszor jutott eszembe az ott
talált csend. A megszelídített csend, ahogy a sercegő pálcika karcolatával parolázik,
a vonalak közé festett színek száradó
végtelensége, ahogy a festő kezek elengedik őket hatni a világban. Az asztal
megnyikordulása és finom hozzáverődése a falhoz, amikor felállnak mellőle, az
elindult finom vakolatpergés a koccanásra, a fal egész területén szétágazó
hajszálrepedéseihez tesz hozzá újakat, amelyekből mélységeiben és méreteiben
válik majd láthatóvá az idő. A kíméletlen viszonylagosságunk, ami lefékezi ezt
a mikrovilágot és teszi érzékelhetően lassúvá és leírhatóan csendessé. A
megragadása a pillanatnak és értelemmel párosított megfogalmazása az ember
egyik jelentősége, aminek birtokában tehetünk hozzá az egyébként egészhez eggyé
válva azzal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése