A halál és egy csésze kávé

Itt könnyű meghalni. Talán ez a legfőbb félelmünk. A halált, ezt a hatalmas változást ugyanolyan beszorulva kezeljük, mint magát az életet, az általunk érzékelt állandót. Az ember legfőbb tanulása korunkban, hogy ezektől a feszültségektől megszabaduljon és a felsőbbrendű valóját kiemelje a káma-manaszi csikorgásból. A halál aspektusa sem másabb, mint egy egyszerű hétköznapi reláció, amibe talán még jobban bele tudunk halni, veszni, mint az eltávozásba. Minden nap meghalunk valamilyen formában, ha csak a hámsejtjeink bomlanak le aznap, akkor úgy, de valami mindig megváltozik. Vagy az érzelmeink, a hitünk, vagy a reményünk, de még a kitartásunk sem ígéret az állandóságra. De a halál pillanatában elernyednek az izmok, a kapálózó és tiltakozó kezek, visszafinomodik a lélegzet és sóhajjá nemesedik.  Az elme fáradtan roskad össze, mint a végtelenségig agyon gyötört értelmi szervünk, az elhasználódástól ájultan bomlanak meg a funkciószövetek a túlterheltségtől. Már bejárata sincs, ahova bármi bejöhessen és életre kelthessen megannyi áramot és ideget, hogy érzetté és észleléssé alakulhasson. A szervek leállása és fokozatos elhalkulása állítja le azt a gépezetet, amit eszközként és közvetítőként magunkra öltöttünk. Ezt abban a bizonyos pillanatban felismerjük, tudjuk és a felszabadult sikítás, ami hangtalanul tör elő belőlünk végre szabad utat kap – oda, ahonnan érkezett. Ezt az orgikus folyamatot éljük át és keressük mindenben, és amit átmenetileg az elalvás nehezen megfogható pillanata tud átadni a leghűbben. Ez a pillanat a halál, ezt ünnepli Indonézia. Ebben részesülni, ezt „megélni” – kiváltság, azokkal szemben, akik még maradnak. Az élők öröm ünnepe, hogy szerettük ennek a csodálatos folyamatnak a részese, közvetíti a legnemesebben a szeretetüket. Ha ezzel a mentális felkészültséggel gondolunk a halálra és éljük át a búcsúzást, nem hátráltatjuk az eltávozó oszló burkait,  a testek felszívódásának vissza felé játszott animációját. A temetési menet hétszer áll meg a ceremónia helyszínéig. A hét sík, melyen keresztül megy a lélek. 

Ez itt nem egy magas szintről érkezett intuíció és tudás, nem egy átjárható tiszta értelem, hanem a vallás és a tradíció ösvénye. A nevelés, a mindennapi rituálék beágyazódása a lélekbe és mint origó közvetít a mozdulatok és az elme között. Agyon járt ösvények keltette magnetikus folyamat, ami szabad folyást enged azoknak a buddhikus energiáknak, amik az érzelmet pátosszá, a gondolatokat áhítattá nemesítik. 

Ha sikerül legyőznünk már születésünk pillanatában megtapadt félelmünket, utat engedünk egy mindent átfogó tapasztalásnak arról, hogy kik vagyunk és lehetőséget ahhoz, hogy a valóságunk és az illuzórikus tapasztalások közé ékelődött lehelet fátylat félrehúzzuk. Ez a végleges intuíció, ami maradandóan velünk marad - analóg a fizikai látással, ami esetenként az értelem helyére lép, állandóságot és nyugalmat hoz. A tapintás érzékéhez hasonló tapasztalás, mely uralja az értelmet és ebből fejlődik ki a szem.