Oly hosszú ideje kerestem az érzést… azt az érzést, amit már
csak könyvekből tudtam értelmezni, amit emlékeimben keresve - talán - a nagyon
korai gyerekévekben tudtam felfedezni … és ez most eljött hozzám újra.
Putu szalonja – sokan vagyunk.
Mindenhonnan érkező és várakozó vendégek sora, barátok véletlen betoppanása –
egy csokor nevető és a pillanatban levő ember. Gyerekek szaladgálása, gyíkok
kergetőzése, olajos üvegek csörrenése, cigaretták sercegése, beszédek, hangok,
ágyreccsenések…
A szétválasztott boxok között vendégek szuszogása, alvása a
masszázsok közepette, vidám átkiabálások és élcelődések… és ott masszíroztam én
is. Benne voltam ebben az életre kelt kis szalonban, ahol a recsegő-ropogó kis
ventillátorok keverték az esőre várakozó fojtott meleget. A távolban megint
leborult a házi kis szentélyre felpakolt virágos tál – egy nagyobb gekko vagy
patkány röpte során, de válaszként megcsörrent a kitöltésre emelt olajoskanna,
és ahogy ennek a pillanatnak megfogtam a sarkát és spirálban forgattam meg
magam körül, úgy tekert be magával rántva ez a jelen, ez a levegővételnyi idő,
hogy felismerésemmel képes vagyok megállítani az időt és a tökéletességig
megélni önmagam, másokkal együvé tartozó életét. Belefolyni mozdulataimba,
ahogy szántom ujjaimmal az olajos testet, ráülni ujjaim végére és fejemet
félrehúzni, ahogy a bőr pihéi arcomba csapnak. Ott lenni…
Soha nincs időm… semmire és senkire – igazán. De itt - itt
maradtam. A masszázs után végig dőltem a ronggyá aszalódott olajos lepedőn és
csak feküdtem. Nem volt dolgom, nem volt okom sem indokom, nem várt senki és
nem akartam semmit. Csak lenni… csak lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése