Egy gyógyítónál...

 

Az ember szüntelenül tervez és elgondol, azt hiszi, hogy szüksége van valamire, az állandó impulzusok áradatában vagyunk önmagunkat és az életünket illetően. De vajon észre vesszük-e, hogy melyik az igazi intuíció, az igazi sugallat, ami annyira halk, hogy az állandóan lüktető agy és az általa felébresztett érzelmi és vágy kivetülések elnyomják jelentkezését. És itt jönnek a vágy által generált inspirációk, amelyek máris tévútra vezetnek bennünket. Észrevétlenül csatolódnak személyiségünk vélt vagy valós képei önmagunkról és az általuk áhított megvalósulások fantáziái. Mi ez a rejtett igyekezet, hogy elkápráztassam magam, hogy olyan misztériumra találjak, ami lenyűgöz, hogy én is ezt a magasba törekvő áhítatot keresem, hogy követendő példám legyen? A tökéletesedésre való törekvés állandó kell, hogy legyen megfogalmazatlanul és leírhatatlanul. Meg nem nyilvánulása nem azonosulhat semmivel, ami kifejezhető. Annál inkább egy belső kényszer, ami felé gondolkodás nélkül haladunk, mert általa könnyebbedik meg a nyomás a lélekben és éri el hangtalanul és láthatatlanul azt a belső nemességet, amit tükrünk mutat környezetünk és az egész felé.

… Beléptem a szentélybe. A félhomálytól és a tömény mennyiségű füstölő felhőtől nem láttam az orrom hegyéig sem. Valamiért arra számítottam, hogy velem szemben ül, vagy áll, amikor belépek. Mire a szemem hozzá szokott a félhomályhoz és a ködhöz, egy csupasz falat láttam magam előtt, ami előtt hatalmas áldozati kosár- hegy emelkedett, hihetetlen mennyiségű víz és cigaretta domb. A hely inkább hasonlított a külső pompa után, vakolatlan falaival egy lerobbant mosókonyhához, de feladva minden elvárást egy menedék padot találtam. Muszáj volt leülnöm. A mozdulat, ahogy végre stabilizálhattam magam egy csont soványra károsodott sebesült színpadi elvágódására hasonlított, ahogy fázisaiban esik össze. 

Amikor leültem láttam meg, hogy szorosan a falhoz dőlve egy nagy emelvényen ül valaki és engem néz. Mintha millió bakancsos láb rúgott volna gerincen ugrottam fel és az előre elhatározott üdvözléssel tettem össze imára kezeimet és hajoltam meg… és hogy egyáltalán képes voltam erre emlékezni… Talán biccentett, talán rám sem nézett… nem volt erőm belemélyülni. Örültem, hogy újra leülhetek. Csak a szeme fehérjét láttam és a fehér hosszú köpenyét. A süveg, ami a fején volt, majdnem a plafonig ért. Csak őt néztem. Le sem tudtam venni róla a szemem, mintha odaragadt volna a sok tömjéntől és a várakozáson felüli látvány fokozatosan ejtette le az államat és a fejtartásomat. Méltóságteljesen ült és az előtte álló üsthöz nyúlt. Megigazította és belenézett. A másik kezével oldalra nyúlt és elkezdett beledobálni valamit. Később tudtam meg, hogy pálmacukor kockákat. Meggyújtotta. Egy maréknyi füstölőt szintén, majd azt is belerakta. Percek alatt olyan füst támadt megint, hogy alig kaptam levegőt. Olyan nehézség borult rám, olyan mély nyomás nehezedett a tüdőmre, a testemre, egész lényemre, hogy ülni alig tudtam. Minden ajándékot - vizet, cigarettát és pénzt - egyenként  áthúzott a füstölgő fazék előtt, szinte bele tette az edénybe. Amikor a füst már azt a mennyiséget érte el, amit elképzelni is nehéz – beleslukkolt. Eltűntette a füstöt, mert lenyelte. És csak nyelte és nyelte. A megdöbbenéstől moccanni sem mertem. Megszólalt. De nem a hangszálaival beszélt, nem a torkából jött ki a hang, hanem a gyomrából. Hosszú, ritmikus mantrákba kezdett és beszélt és beszélt az isteneihez… és én éreztem, hogy mindent elsöprő áramlat megy végig a roskatag szobán. A szemhéjam megadta magát, végérvényesen lecsukódott. 

Sűrű mély forgásba kezdett velem a világ, a valóságom, mind az a tapasztalás, amiben valaha részem volt új sávokat nyitott meg érzékeim előtt. Idegenül hideg volt és tudtam, hogy más ajtón vittek be. Más urak szolgáit látogatom ezen a helyen. A segítség kérése és a beköszönés nem hasonlít a krisztusi odaadásból és rendelkezésből álló mély szeretetre, sem az ő az én testemben, én az övében szétválaszthatatlan isteni energiára, hanem egy gigászi erő felébresztése és álmos oldalra pillantása a kegy, amiért meghallgattatik. Használj, de zárd be magad után az ajtót. Ha nem tudod, kísérteni fogom földi létedet és minden léptednél megmutatom törékenységedet és esendőségedet, hogy miféle játszmából eredően mertél belépni. Én voltam a kérés tárgya. De ettől alázatosabban nem lehet összecsuklani és szégyellve minden magamra aggatott viszonylagos nyavalyát és kíváncsiskodást - zsugorodtam össze.