Néztünk egymásra… olyan erő volt benne, hogy megrettentem pici testétől,
gyermeki arcocskájától. A szempár sokat hozott át, válaszok tükröződéseit,
döntések villanásait szórták rám. Nem indult el. Belekapaszkodott születésének
hajójába és nem engedte el a távolodó bárkát. Állt a hullámokkal beterített
parton és nem mozdult. Szorongatta a hajókötelet, ami hasztalanul hevert a
vizes kikötőben. – Engedd el és lépj felém… engedd el, bármit határoztál el,
élettelen vége a víz legmélyén tekereg, és híd számodra földi és égi között, de
most maradj... Dobd el ezt a szétázott huzalt, ami szétválaszthatatlanul fonja
össze a múlt és jelen esélyeit. – Lépj
egyet… ha csak mosolyogsz azzal is beérem, de nézz rám…
Hol lehet az időnkénti szakadás, ami eltorlaszolja az agy parancsait és
lebénítja a testet. Darabokra esik szét minden, nem engedelmeskedik a láb,
kifut belőle minden koncentrált, összetartó élet és erő, ami sok millió
idegpályán közvetíti lényének egy másik akaratát. Mint kockavár dől össze a
test idelent, és fent egy síró keserű szempárral találkozom, aki egy helyben
ácsorog. Másnap, belenevet az arcomba és futva érkezik hozzám, engedelmeskedve
egy felsőbb belátásnak és gyógyulni vágyásnak.
Két éves kora nem tudatos ebben
a játékban, mert nem lehet döntés a mögött, mikor sírva nyúl a földön fekve - a
tegnap még meghódított fotel után, vagy édesanyja hívó szavára nem tud ott
teremni és tenni-venni. Ki ez a tétovázó másik lénye, aki egyik nap belebújik
és használja, másnap pedig a sarokban ácsorogva figyeli, amint fizikai teste
tehetetlenül hever.
Az életkor, mint lehetőség fűzi filmre a megélést, vagy mutatja ezt a
dramaturgiát. Miért a járás a színpadi törvény és hatás, kiválasztva azt az
életkort, mikor a lehető legdrámaibb módon fejeződik ki az elindulás és a
megtorpanás kockajátéka… az első lépések varázslata egy ember életében és a
kapaszkodó, egyensúlytalan álldogálás a régi kötések feloldására várva.
A kisagy fehér területeit és összegubancolódott idegdúcait helyükre
igazítva kérem a Szentlélek vagy Brahman teremtő sóhaját, hogy visszaadja
végleg mozgását a világban, hogy a szemében tükröződő tudás befuthassa
önkifejező sorsát.
… csak lépj egyet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése