Izgatottan ült előttem.
Mellékes kérdésként hangzott, törzse ide-oda mozgott alig észrevehetően, ebbe a
mozdulatba rejtve azt a várakozást és reményt, hogy milyen válasz érkezik…
kislányos egyszerűséggel, mosolyogva
figyelt.
A gyermekvállalás gondolata,
egy új élet előhívása igen összetett gombolyag, több szereplős szerződés és
előre megírt összefonódás, ami nagyon sok helyen rejtve marad, szálai
kibogozhatatlan összevisszaságban, ok-okozati rendszerben láthatatlanul vár
megnyilvánulásának lehetőségére.
Kezdjük hát az elején… és
készítsük elő azt a helyet, ahova szó szerint érkeznie kell valakinek, ami lehetővé teszi a
beágyazódást, és biológiai fejlődést. Katalin óhaja mikor először
megfogalmazódott, talán nem is az övé… egy közvetített sóhaj, hogy valaki jönni akar, talán egy szerelmes intuíció, hogy
valamit megosztanék abból, ami vagyok, továbbadnám önmagam. Talán nem is a mi
döntésünk, hogy fogadunk, hanem felettünk történt választás, hogy mi vagyunk a
megfelelőek. Mindenesetre az előttem dülöngélő várakozásban csak az az egyetlen
kérdés realizálódott, hogy miért nem esek teherbe?
Kíváncsian tártam fel
Katalin „belvilágát” , azt az állapotot, ami blokkol és gátol egy ilyen
csodálatos felismerést, hogy „megosztanám magam valakivel”. Az önmaga .ellen
elkövetett tettek ott sorakoztak szemem előtt. A méhben egy mióma, a megviselt
gerinc utolsó szakasza ide-oda tekeregve árulkodott az elmúlt évek
igénybevételéről, mentális hátteréről. Elvállaltam a kezelését.
A mióma jelenléte a be nem
teljesült vágy. Mindig kezelések alatt derül ki, hogy eltávolítható-e, vagy
sem. Ez az illető személyén múlik. Egy verbálisan megfogalmazott gondolat és
kívánság nem haladhatja meg a tudatalatti világát, ezt a láthatatlan kormányzóságot,
ami mindennek kiindulása és végpontja egyben. Itt dől el, hogy amit fizikai
értelemben személyiségünk elgondol, megkíván az valójában a belső lényünk
szempontjából szükséges, avagy sem. Kiengedtem a csatározó feleket és
hátradőltem székemben, hogy végignézzem mire jut egymással a két fél.
Az egyik
oldalon Katalin lelkesedése, várakozása, látszólag elengedése figyelt rám, míg
a másik oldal eleinte meglapulva, de aztán egyre inkább megmutatkozni látszott.
Egyik kérdés érte a másikat, és ahogy a válaszok érkeztek figyeltem fel egy
mélyebb jelenlétre, egy a gondolatok mögött feszülő vállalt feladatra. Katalin
keménysége, karrier építése, férfias kiállása lágyságért visított. Egyfajta
kiegyenlítése lenne ezeknek az energiáknak a terhesség. De a szavak, az agy már
előre megtervezte, hogy amíg Katalin továbbra is dolgozik, ki fogja felnevelni
az érkező gyereket, óramű pontossággal lett felépítve egy képzeletbeli élet.
Soha nem láttam képzeletben Katalin mellett a gyereket, sem vele. Mélabúsan, játékokba
merülve láttam a szobákban ténferegni a „ várva vártat”.
A mióma ennek ellenére bő
vérzéssel kitisztult. Pár hét múlva egy nőgyógyászati vizsgálat ezt annyiban
erősítette meg, hogy egy pici megmaradt, de a terhességnek nincs a továbbiakban
akadálya.
A gerinccsigolyák
helyreigazítása, a keresztcsont és farokcsont kezelése nem irritálta tovább a
méh falat. Egyre nyíltabban ment az erők feszülése. Házi feladatnak adtam ki
Katalinnak, hogy minden nap 5 percet hátradőlve csak arra gondoljon, milyen
lesz ha már érkezik, ha megszületik… képzelje el, hogy beszél hozzá, vagy
megérinti, vagy mindazt, ami miatt egyáltalán gyereket szeretne a világra
hozni. De a törődésnek betudott anyagi biztonság megteremtése, a rengeteg munka
és elfoglaltság lett a másik oldalra felsorakoztatva. Elmentünk addig a
mondatig, hogy – én jobban akarom ezt a gyereket, mint te – dohogtam. Akarsz te
egyáltalán gyereket?
Képzeletben leborultam és fohászkodtam, hogy
az égiek segítsék ezt a folyamatot, kértem a tarot Íziszét, a gyerekszülés
Isteneit, kőtemplomok falait borogattam és édes illatú nektárt ajánlgattam,
hajamat csavartam és táncoltam, a holdat bámultam és könyörögtem, hogy tegyenek
csodát és tanítsák ezt az embert, hogy kérésével véghez tudja vinni vállalt
feladatát. Mindent „bedobtam”, hogy meglágyítsam a szívét, hogy a szándék
mögött igazi döntés legyen és vállalás… olyan minőségben és töltésben, amit a
helyzet megkíván. De aztán – gondoltam, mindenki tanul és tanít, legyen minden
úgy, ahogy lennie kell. Egy szomorú gyerekkel több vagy kevesebb… valamiért én
ülök a körhintában ezekkel a szereplőkkel,
és megint én szédülök a legjobban.
Eltelt 2 hónap és megérkezett
a telefon. Terhes. Megrendülésnek nem sok helye volt a részéről, egy tea
mellett úgy beszélgettünk az egész állapotról, mintha egy ide-oda úszkáló
keszeg lenne benne (érzése szerint), miután a bordák már úgy-ahogy kirajzolódtak… , és az egyetlen prés alá feszített lágyság a
„néha nevet” észrevételben csordogált ki kötényembe, mint egy szürrealista
vízió, ha a fent leírtakat elképzelni bírom. . és én bírom – egyébként.
13 hetesen jött a rossz hír,
hogy a magzatnak nincs állkapcsa. Bár az orvosok elmondták, hogy igazából
lehajtja a fejét és nem látszik, de három hét múlva lesz egy genetikai
vizsgálat és ott majd minden kiderül. Pánikszerűen kezdtem el csontokra
dolgozni, kifejezetten állkapocsra gyúrni és mindent, amit lehet bevetni
Katalinnal együtt, hogy a megálmodott tökély jöhessen majd ki belőle. Véresre
forgattuk férje fejét, hogy tulajdonképpen neki sincs álla, vagy csak nagyon
kicsi, aztán kiegyeztünk, hogy bárhogy jó, csak tudjon zárt szájjal enni, aztán
mégsem jó, sehogy sem jó, de ígérjem meg, hogy minden rendben lesz.
Félve hozakodtam elő, hogy
még mindig ott látom a problémát, hogy a felvállalás nem történt meg. A
magzatnak van annyi humorérzéke, hogy addig nem mutatja meg magát, míg úgy nem
dönt, hogy végre akarja őt. És ami a legfontosabb! Bárhogy is jön a világra,
dolga van vele és belemegy a kettejük sorsába, tanításába.
A genetikai vizsgálat előtt
egy héttel – egy újabb ultrahang vizsgálaton – megint megerősítették, hogy
továbbra sem látszik! az állkapocs. Javasolták az abortuszt, tulajdonképpen
hamar megvan.
És Katalin elment és megszabadult a
terhességtől, a dilemmától, a feladattól, a lehetőségtől. Egy hét kellett volna
ahhoz, hogy megbizonyosodjon arról, hogy mi is történik a méhében. Hiányzott az
a kétségbeesés és érzés, ami tovább vitte volna őt orvostól- orvosig, nem volt
hit és bizakodás, csak félelem, hogy szembekerüljön elképzelése és akarata egy másikéval, aki
benne növekedett ilyen vagy olyan szándékkal, de érkezni kívánt… és hát őhozzá..

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése