Egyre inkább jöttek a betegek.
Ott ültünk és gyakorolhattunk. Egy idegen jelenléte megbontotta azt a nyugalmi
állapotot, amiben biztonságot éreztem. Azt hittem, ezt soha nem lehet
nyilvánosságra hozni, mert vicces, és majd csak titokban gyógyítok. A lényeg, nem felvállalni és elbújni ebben a
meleg, álkényelmi állapotban, és csak a felkészülést átélni, vagy csak
rendkívülinek lenni, mert átélhetem és ez már elég ahhoz, hogy a többi napon
átsegítsen. De a szembesülés és a megmérettetés ott volt. Hát akkor lássuk, ki
mit tud. Hálás voltam a betegek jóindulatának és feltétlen bizalmának, vagy
csak kegyének, hogy foglalkozhattunk velük és próbálkozhattunk. De mindaz,
amiről már írtam, hogy csak szabadon – hát így szemtől szemben – oltári nehéz volt - nekem.
Mert míg ugrándoztam fantáziám sorozatképeiben, és boldogan cseréltem ki
mindennap varázsdobozom bélésanyagát aznapi ruhám színéhez és hittem, hogy
varázsolok és …. – állj!
Kinyitottam a
szemem és valaki csak engem nézett. Rám nézett és várt. Egy olyan valaki, akinek
egyik veséje sem működött. Várt… Hát akkor, kedves olvasóim, ahogy tanítottam,
hm. Széttártam a kezem és becsuktam a szemem. Próbáltam őt odaképzelni, bár
éreztem a leheletét az orromon. Nem ment, de akartam és a legkisebb
légmozgástól boldog voltam, hogy talán igen, őt érzem. Itt van… és már
hallottam Tanítóm hangját, hogy bal vese hány százalékon működik?… és a jobb? hol
látjátok a fertőzést? … mi van a vezetékekkel? … És már szaladt tovább az egész
szervezeten átlendítve a kínos csendet és zavart, a hangtalan kétségbeesést a
fotel mögé rejtve.
A távozás pillanatában az a férfi megállt és visszanézett.
Elköszönt. Rám nézett és mosolygott és még egyszer köszönt. Sokáig gondoltam
erre a mosolyra, mert számomra ez biztatás és válasz volt belső harcaimra és
aggályaimra. Még mindig csak a küszöbön toporogtam, egy túldimenzionált
agymenés képorgiáiban fuldokolva. Csak visszafelé lehet ezt elmesélni, mert nem
tudod, mik azok a kérgek, amelyek elrejtik előled az igazat, a valódit, azt sem
tudod, hogy mit kell átélni, hogy hol játszódik mindez. Ebben a stádiumban –
most már tudom – a kibillentés volt a lényeg. Hogy mindaz, amit állandónak
hiszünk, eleinte csak képzelőerőnkkel vagyunk képesek kilendíteni a megszokott,
és születésünk óta rögzült világból.
… és akkor jöttek a leckék, és jöttek feltérképezésre várva, hogy
olvasd ki ennek az elkezdődött játszmának a következő dobását. Szép lassan az
egész életemet behálózta és észrevétlen indák fonták bele magukat a
mindennapjaimba, a mozdulataimba, a beszédembe és tetteimbe. Már nem voltam
egyedül, de talán soha nem voltam még olyan magányos, mint ezekben az időkben.
Mintha minden lépésem figyelve lett volna, mindig jelenlét vett körül és egy
érzet. Már nem gondolhattam akármit és tehettem bármit, ész nélküli fanatizmus
és elszántság zúzta darabokra fáradtságomat és a mindennapi hajszámat. Az a
bizonyos pont, amikor olyan kéréseket mondasz ki, amibe belekapaszkodva
megannyi várakozó sereg üli meg lelkedet és végérvényesen egyenget azon az
úton, amiről már lelépni nem lehet, de úgy tudod, hogy már nem is akarsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése