Csak tedd össze
a két kezed, az ujjhegyeid finoman érjenek össze, éppen csak annyira, hogyha
becsukod a szemed - érezd, ahogy megérintik egymást. Az ujjaid közötti lehelet
finom rés, amit átjár a levegő, ráfonódik a bőrödre. A tapintás érzetével láss…
és ha megtaláltad a bizsergető vibrálást ujjaid között – anyaggá tetted
mindazt, ami erő és láthatatlan.
Az ima ereje, a fohász akadozó lélegzete,
kapkodó gondolata. Bizonytalanul megfogalmazódott kérések hemzsegő előcsarnoka.
… oh mennyi
ember érkezett, sokan vagyunk, már-már megtelt a terem. Bár tudom, azt ígérte
Uram, hogy külön is beszélhetünk valahol elvonulva… de mire átverekszem magam a
tömegen… elkócolódik a hajam, már egy másik vállba akadt a kabátom… és már a
ruha is eltekeredett alatta… úgy érzem, mindjárt odaérek… a lábamra taposnak,
sántikálva támasz után kapkodok, és akkor végre odaérek! az Ön szentélyéhez… nem is
tudom... valójában mit is akarok mondani…
Talán csak
visszanyerni az egyensúlyomat, megigazítani a ruhámat, tétova – és bízván, hogy
nem látott - mozdulattal helyére simítani hajamat…
és hagyni, hogy
átjárjon a felismerés, hogy egy másik bejárat keresése az egyetlen járható út, ahol kérések nélküli üres folyosó repít minden érkezőt, ki csak belépni kíván.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése