Hangok

Mi az a lehelet finom pillanat, amikor egy ihletettség gyökeret ereszt és olyan mélyre hatolva kúszik be a szerző fejébe, hogy onnan már csak dallam formájában képes kijönni. Egy kezek alá megkomponált varázslat. Egy üresen kanyargó lépcső, amit már gaz nőtt be és fű, valahol akárhol, de ott születhetett meg Debussy zsenialitása, ott várta őt egy szikra, elrejtve egy törmelék alatt. Minden művészet tápláléka a képzelet, amit ha tárva nyitva hagyunk, az élet millió impulzusa ömlik át rajta, a legrejtettebb és legjelentéktelenebb helyzetekben képes meghúzni a kabátunk szélét, vagy a legcsúnyább részletben találunk egy olyan ecset vonást, ami a további megalkotására kényszerít. Addig tart fogva, amíg meg nem teszed és a belül megformált képzelet nem találja szembe magát anyagi valóságával. 

A kreatív erők sugárzása oly sok megformálható módon elevenednek meg és üzenik, hogy lásd mennyire felfoghatatlan a világ és mennyire tág, amit azt hiszel, hogy már tudsz az nem ér véget a „zöld a fű és kék az ég”-nél. A művészeten keresztül üzenni – transzmisszió. Az univerzumban minden szimbólum vagy jel. Minden a titkot rejti vagy nyilvánítja ki. Az első csoda a hang, ami, képes az összes többi érzéket megteremteni. A hang által képesek vagyunk színeket és képeket látni, a hang átjár és a halk mögött is hang van. A csendnek is van hangja, amit meg lehet érezni, a szívvel látni. 

Tapintsd meg az előtted ülő zenekart láthatatlan kezeddel és repülj a húrok rezgésével, a kürtök orkánjával. Keringj együtt a betöltött teremmel és engedd magad táncoltatni a sok hanglény forgásával. Kapaszkodj bele a karmester zakójába, és ha csak a hátán figyeled az ugráló díszgombokat, a lendület és a mozgás fogja neked lerajzolni a táncukban rejlő hangjegyeket.

Arról álmodtam mindig, hogy egyszer összeüthetek két hatalmas cintányért. És ez most megtörténhetett. Nem véletlenül vágytam rá, bár azt sem tudtam milyen, talán pont ezért, de mániám lett. Megfoghattam… néztem ezeket a fényes, nehéz lemezeket. Minden barázda készenlétben állt és a bennük rejlő ugrásra kész hang felsorakozott, mágneses tér volt a kettő között… szép lassan eltávolítottam a kezeimet egymástól és vártam… és aztán…

Beleremegett a testem, a bőröm, a sejtjeim… végig szaladt a karomon és a lábamon, a hajamon a saját mozdulat. Még egyszer, és még… erősebben és még erősebben… csak kacagni bírtam, hogy a bennem keletkezett rezgés kiszakadhasson belőlem, mielőtt szétrobbant belülről ez a semmihez sem hasonlítható ön keltette rázás. Olyan mélyről szakadt ki az odaragadt ezer év csendje, hogy ekkora erő kellett ahhoz, hogy kitudjam sikítani az elfojtott modort, egymáshoz tudjam csapni a bennem élő ellentéteket, és belevisítani ebbe a kirobbantott háborúba… szedd ki belőlem a jót és a rosszat, a bennem élő érzelmeket és űröket, törd millió szilánkra erőmet és gyengeségemet, pusztuljon a ki nem fejezett harag és a megbocsátás unalma, pergesse le bőrömről a rám tapadt érintéseket és a szép emlékeket… és vigye… csak vigye a sok apró hangkobold, vigye magával - elrendezve a semmibe. 

Szorítottam markomban a nehéz réztányérokat, mint örök tombolni való vágyam végérvényes beteljesülését.