Róka szelidítés

Soha ne öltöztesd a kislányokat szép ruhába...

Egy vézna kis test… becsavarva egy kinőtt fiús nadrágba, félregombolt blúzocska, maszatos arc. Öt évesen komoly szemüveggel, az esélytelenek pecsétjével, hogy már az óvodában sem láthat távolabb, mint ahol éppen van, és játszhat azzal, ami utolsóként marad a játékkosárban.

A lélek elemi rugója lendíti a tettet működésbe. Széppé teszem. Hiszen szépet akarok látni. Elégedettet, örömtelit és boldogot. Megteremtem. Magamnak. Elvisz az erő a beszerzésig, a választásig, még egy masni, még egy lokni, egy kis fodor és báj...

Tovább visz a lendület, amivel bizalmat ébresztek, megmutatom a szülőknek, hogy ők mire nem képesek, de én ezt megadom. Jó vagyok és jót teszek és szeretettel és csak neki.

Felkerült a ruha. Újjászületés, szárnyalás. Elalvás előtti odapillantások, hogy ott van-e még a széken, valóság, holnap is az enyém. Tárt karok felém és szeretet és ragaszkodás, és istenítés, gyönyör, hogy jót tehettem, elégedettség magammal. Szépet teremtettem, adtam.

Még. Még ebből a jóból - mutatja felém, ahogy áll az ajtómban másnap  - megint.

- Hát elcsavarodott a masni - ezt nem így kell, várj, megint megmutatom... De most sietek, mert máshol kell lennem mással, tudod, megint kell vennem egy ruhát - másnak.

Bizonytalanul álldogál, a fodor is gyűrött. Tétovaság, félelem a kis orrcimpák körül.

- Ne nézz így rám, menj és örülj, hogy kaptál és találkozhattál velem, de én már indulok tovább...

Leheletnyi rándulás az arcon, megmarkolja a ruha szélét, pont ott ahol én a legszebbnek láttam a "művet". Izzadt kis mancsok szorítják torkomat, hogy elrontotta. Nem elég, hogy kap, hogy én adok - még kell neki. Mit akar? Nem tudja viselni, nem való neki. Már maszatos is... Na ebből elég! Tényleg felbosszantasz!Ahelyett, hogy az örömet látnám és a mosolyt az arcodon, itt szipogsz nekem. Nincs másik ruha, én sem vagyok már, nem is voltam soha, csak az a pillanat volt, amit Én akartam látni.

Magamat akartam látni, nem téged. Az ölelésedet akartam, ahogy örülsz - magamnak. Űr vagyok, egy kiégett bádog, sokat kell még mennem, mosolyokat gyűjtenem, hogy megtöltsem. De talán lyukas is, elfolyik valahol. De majd megkereslek, ha újra akarom élni és érezni, és akkor kapsz másikat - megígérem... hiszen szeretlek, adok és áradok, mint a határtalan folyó, melynek nincsen medre, sem iránya, csak önkényes, rabló ereje.

Túlcsorduló odaadásaink, kibillentéseink, szeretetünk és adakozásunk ott van felakasztva egy ruhás szekrényben, emlékeztetve, hogy volt egy pillanat mikor mások lehettünk, de nem tudtuk viselni, hiszen nem azok vagyunk. A visszavett régi maskara, mint hitvány rongy tekeredik derekunkra és gerinc legyen a javából, ami megmutatja nehéz vállalásunkat és sorsunkat annak, akinek még élete sincs, csak tűnő pillanatai.

 …érzelmek zsibvására, adakozok – megvonok, nyitogatok – ajtót csapkodok, szelidítek – ölök, felelős vagyok…