A pokol

Ez a séta, most nem az a séta… Kedves Olvasóm! … Ha a láthatatlan világot akarjuk analógiákon keresztül megérteni, végig tartsd kezedben azt a  gondolati szálat, hogy minél mélyebbre utazunk, annál magasabban van az ellenpont,  minél sötétebb helyeken járunk, annál világosabb a másik oldal. Ez az egyensúly határozza meg létünket. Szenvedésről írni nagyon nehéz feladat, az emberi lélek nem bírja el azt. Az írás közvetít a vágyott és az elérhető között, hogy soraival teremthesse meg a hidat - és ez a képzelet. Sokat töprengtem azon, hogy felelősséggel tartozom az általam leírt képekért és a fantáziákban keltett benyomásokért, hogy vajon leírhatom-e azt, ami történt, vajon ér-e annyit, hogy lelkeket keserítek el, ahelyett, hogy inkább nyugodt derűvel tölteném meg azokat. De bízom abban, hogy az átélt utazást elmesélve, talán sikerül azt értelmezve és metaforikus jellegébe öltöztetve átadni azt a mondanivalót, aminek megértése feloldoz engem a leírtak súlya alól.

Nem zártam be magam mögött az ajtót, „odaát” maradtam… Nem akartam visszajönni, csak ott akartam lenni. Istenekkel körülvett burok, ahol gyógyítok. Tudtam, hogy a tudat az egyetlen, ami vigyáz rám és nem szabad elaludnom, mert lelkem védelem nélkül marad… Hogy miért a poklot kellett meglátnom, először nem tudtam. Súlya rám telepedett, napokig nem tudtam másra gondolni, csak arra az iszonyatra, amit átélni máshol nem lehet, mert történjék bármi, mindennek van egy Isteni oldala is. Mindennek.. Ha a valóságunkban rossz történik és gonosz, akkor is ott van észrevétlenül a jó. Csak áll és figyel, rendületlen nyugalommal vesz részt mindenben. De, ha ezt a szépet és Istenit kivonjuk… akkor csak a fekete, emberi értelemmel elviselhetetlen oldal marad.

Végig élni az álmot csukott szemhéjjal és mögötte, a félelemtől dermedtre nyitott szemekkel átszenvedni vízióit és szürrealista perverzióit - tudni, hogy alszik a testem, mintha egyszerre lettem volna mindkét helyen…

…Egy fiatal törékeny lány, fel – alá sétál a konyhában. Lépései unalommal töltötték el mozdulatait, és meggörnyedt háta inkább fáradtságról árulkodott, mint bármiféle érzelemről. Csatatér volt az asztalon… emberi veséket főzött, de ezt csak nagyon sokára tudtam meg, bár végig ott éreztem a rongy alatt lapuló irtózatot, ezt a sejtelmességet és a mindent átjáró tiltott tettet. A lélek mélyén meglapuló örök mocsok, ami felszínre került. Titkos mélység, amit ha meglátunk, már nem tiltakozik többé, nem akarja leplezni magát, sem mást mutatni …  jött - ment a konyhában, mint akinek már minden mindegy. Nem számított, hogy mit gondolok, látok - csak tette a dolgát. Az álom, a tett  - így tudott kifejezni valamit, egy érzést, ami nem mindennapi, és talán a legszörnyűbb dolgok egyike, amit előhívni, megteremteni képesek vagyunk gondolatban, fantáziában vagy cselekedetben.

Az álom további részében egy réten kellett átmennem. Soha nem láttam félelmetes virágot. Talán az elburjánzás és a terjedelem kelthet életre ilyen érzést, de ott minden suhanás és szélfutta mozgás félelemmel töltött el. A megmagyarázhatatlan félelemét, ami mindenkit átjárhat, anélkül, hogy megtudná nevezni, valami belső született rettegés, ami soha nem múlik el életünk folyamán.

Ahogy lépkedtem előre, minden házból a hazugság és a képmutatás szivárgott ki a küszöbök alól… csalárdság, ámítás és játszmák sora, rákapaszkodva bokámra, és ahogy haladtam volna előre, megkötöttek és marasztaltak, és éreztem édes ízüket, ahogy nektárként iszom dalukat, csakhogy lelkem szépséget érezzen és odaadást. Megtorpantam és hagytam, hogy átjárjanak.

Bárkivel találkoztam, ismerősök és nem ismerősök – nem volt szükség megfejteni, hogy kiben mi lapul, mert azok a ráncok és rángások jellemezték az arcukat, amit életük során elfednek. Új vonások, belső, rejtett poklok.

Láttam édesanyámat, akivel beszélgetek és azt ígértem, ha meghal a gyászban ültetek egy fát, azt a piros bogyósat, amit annyira szeret… Milyen lehet a gyászban egy fához beszélni és mindent kimondani, a védelmet és gyámolítást várni. Csak álltam a vékonyka ág előtt és soha nem éreztem még ennyire elesettnek és árvának magam.

Vissza a konyhába… végig éreztem a dolog mocskosságát és minden zsigert betöltő ocsmányságát,  de benne voltam, bár iszonyodtam tőle … ott voltam és figyeltem. Megéltem az emberi lelkek szennyét és a legszörnyúbb az a felismerés volt, hogy mindent ellepett, nem volt jó és szép gondolat, sem erkölcs, amihez igazodva felháborodhattam volna, elszörnyűlködni vagy elkeseredni, szomorúnak lenni… nem lehet, amikor nem használhatom ezeket a reakciókat, mert minden, ami körülvesz, az maga a fájdalom. Hogyan is lehetne ezekbe az érzésekbe menekülni, mikor nincs meg mellette analóg társa a jóság és a szív, de még a normál ritmusú vallási erkölcs sem. A pokol… szinte abban könnyebbült meg a lelkem, mikor valamit pontosan megtudott. Az, hogy emberi hús – a mélybe rántott, de amikor megtudtam, hogy csak vesék vannak a tálban, a formaisága és egy behatárolható része a fertelemnek, engedett kapaszkodót és képalkotást elmémnek, ami valamilyen szintű oldást engedélyezett.

Bárkinek néztem az arcába, olyan tulajdonságait láttam meg, amiket normál állapotban is csak sejteni lehet, hiszen annyira rejtve vannak. Ha érzünk is valamit, akkor is bízunk hordozójának kontrolljában, hogy nem engedi meg magának, hogy felszínre törjön. Amennyire ezt lehetséges. De itt nem volt kontroll alatt. Itt ezek és csak ezek  a játszmák zajlanak. Kaján összekacsintás és vicsorgás, ami itt a legtermészetesebb…

Itt találkoztam a büszkeségemmel is, a megbántottságom fortyogó gőzével, amint egy hatalmas bika hátán ülök és fürészelem le a szarvait, az erejét és az ékét. Megsemmisítem öklelő szarvait, hogy nélkülük tehetetetlenné váljon és a hátán ülve az én egómat szolgálja, ezt a büszke vonaglást, ahogy a lábammal összeszorítva próbálok egyensúlyt nyerni egy nagy darab állat hátán. Lábaim kis gyufaszálak, ahogy körbefonják, de a karjaimban feszülő erő és gonoszság lehajtott fejjel fűrészeli ketté erejének szúrósságát.

Azt a gondolatot próbálom megfejteni, ha az abszolút rosszhoz igazodva próbálom megérteni az általunk élt valóságot, akkor milyen. Azt érzem, hogy a jó, mint örök mérték, melyre törekedni próbálunk jobban jelen van, még ha nem is mindig valósul meg számunkra érezhetően. Jelen van, vigyázva és irányítva. Talán, amit lelkiismeretfurdalásnak hívunk, az a pont, ahol jelezni tud, és van aki érzi, van aki nem.

Azért akarok mindig „ott” maradni, a nyitott kapuk mögött…, mert az a végtelen jó, amit érzek magam körül megnyugtat..., de miután az elalvás során ketté válok önmagamtól és mindazt, amit tudatom megtud ragadni, a találkozást az Istenivel... megszakad. Olyan dolgokat vonz be védtelenül, amitől minden lény kezet lábat törve menekül. Talán ezért van szükség a szavakra és a formákra, hogy általuk kapjunk menedéket és feloldást, a művészetekre és zenére, vallásra és erkölcsre, hogy beléjük kapaszkodva kapjuk meg támogatásunkat, azt az irányt és szépet, melyek nélkül fejletlen lelkünk és törékeny valónk összeropanna. Nem mérjük fel azt az abszolút jót, de az abszolút gonoszat sem, valahol a kettő között - látásunk és kezdetleges tudatunk tükrében - csak a felszínét karcoljuk. Ezek a bólyáink, mankóink, melyeket elvetni és félredobni egy fejben lejátszott filozófiai eszmefuttatás során, felelőtlen balgaság. Megértettem.