Abszolútum

Az új század betegsége: senkinek sincs szüksége rám, senkinek sincs szüksége senkire, mert semminek sincs szüksége a létezésre.

Nem elég pusztán gondolkodni, sem pusztán élni. Igazán csak azokat az embereket tudom becsülni, akik gondolkodva élnek. Fájdalommal tanulni meg a lét meddőségeit.

Én olyan létformára vágyom, mely nem enged időt semmi másra.

Nagyon jól megvoltam Isten nélkül és ha használtam is a nevét, csak azért, hogy ezzel jelöljem azt az űrt, mely szememben a teljesség fényével ragyogott. Még most sem kívánom létezését, sőt úgy érzem, ha hinnék benne, meggyűlölném. Ha olyan utakon tapogatóznék, melyeknek ő minden kanyarodóját ismeri, kegyelme szeszélyétől hányattatva, tévedhetetlen ítéletébe kövesedve, életem nem lenne más, mint ostoba és hiábavaló megpróbáltatás. Semmiféle gondolat, filozófia nem győzhetett meg arról, hogy a Mindenhatónak az én nyomorúságomra van szüksége.

Ha a mennyben viszontlátom, végtelenné nagyítva a lágyság, és szigorúság, szeszély és hamis szükségesség szörnyötvözetét, inkább elkárhozom, mint, hogy imádjam. Gúnyoros jóságtól ragyogó tekintetével Isten ellopná tőlem a földet, az életemet, a többi embert,  végül saját magamat.

Nem találtam meg a helyemet az emberek között. Berendezkedtem az abszolútumban, mert felülről akartam látni a világot,ha cselekedni akarok, újra le kell ereszkednem, de megvetésem megsemmisítette, nem látok magam körül mást – csak űrt.