Velük lenni...

Hogyan kell oldottan élni? Létezik a félelmeket kivájni az ember sejtjeiből? és elfogadni a körülötte készülődő jóságot? Teljesen nyitottan állni az ismeretlen előtt széttárt karokkal, és befogadni a mást? Lehet a meggyökeresedett paradigmákon változtatni? Hogyan kell megengedni magunknak mindezt? Hogyan kell felismerni újra önmagunkat és együtt repülni a széllel? Hogyan kell bátornak lenni? Hogyan kell a mindennapok ólmát arannyá változtatni? Létezik a kishitűség mocskát tisztára mosni? vagy a vacogás köveit arrébb rúgni? Lehet-e hinni? és ennyire szeretni?

Fontos a látás, mert minden dolog a helyére kerül általa, megváltoznak a megszokott viszonyok és értékek, pontosan érzed, hogy mi indult el, honnan és miért. Minden súlyát veszti és azzá lesz, ami igazán a lényege. Rengeteg lélek odafent… aki elém jön, döntések és fájdalom, az emberi lényének egy megfoghatatlanabb része, ami nem kimondható, sem elbeszélhető, csak érezhető. De ez a végtelenül letisztult „érintkezés” szavak nélkül mutat és annyit, és csak annyit, amennyi kristály tiszta megértéséhez szükséges. Mutatják mély és sötét tekintettel vagy elcsavarodott testtel, távolodással vagy közeledéssel, vajon visszanéz-e vagy csak megy előre. Megérinteném a vállát és átölelném, megfognám a kezét és hoznám magammal, átmelegíteném és szeretném. Szeretnivalóan könnyű… Velük lenni, ott maradni… ott maradni. Együtt sírni, segíteni, küzdeni. Küzdeni magammal és idővel…meggyőzni és visszahozni… hisz oly rövid az élet. Sok gyermek lelke értetlenül bolyong jó szóra várva és itt látogatom meg újra és újra az én kómába rendezkedett csipkerózsikámat…rég láttam testet így zokogni, ahogy elfordította az arcát… lelkembe hasít vonyító hangja és ott lakik a fülemben… összecsókolgatnám fejecskéjét, azt a mindent beszipantó sötét titkot, ahova elrejtette őt, a fiatal lányt. Lehelném homlokát, hogy édes színes szalagok bejuthassanak minden pólusba és táncra perdítsék az én hétalvómat… és tanított, hogy a némaság is beszéd és mutatta, hogy a meg nem jelent is jelenlét.

... és a kimondott mondat, az örök mantra, a sóhajt leváltó határozott ima...  az vagyok, aki Vagyok  hoz egyedüli tisztulást, látom ahogy az emberekre rakódott torzultság és méreg hogyan pattan le erre a szóra, hogy Vagyok. Hogyan lélegzik fel az atom és a sejt, erre a szóra, hogy én Vagyok. A képzelet fokán íródott álomkép az asztrális közeg, ami otthont adott ennek a megnyilvánulásnak, gondolatnak és a lelkek találkozása ezen a síkon, rengeteg kis elementál szorgossága transzformálta szavakká - Isteni munka és harmónia, hogy ezt leírhattam.