Szenvedély

Hol van a mindent átszövő szenvedély érzése? Miért félünk tőle és miért próbáljuk fogalmi rendszerekbe szorítani, ráaggatott gondolatokkal, félelmekkel sarokba igazítani és mindent beterítő erejét megnyirbálni? Képzetekkel társítjuk és saját gondolatainkból eredeztetjük természetét és annak magyarázatát.  Kisszerű elmék érzékenysége leépíti és kockákba jegeli hatalmát, és csak annyit csúsztat kabátja zsebébe, amit felfogni és megélni képes. Ezekkel a félolvadt víziókkal rohan bele vágyaiba és elképzelt meséibe. Bepréselni a szerelem őrjöngő követelőzésébe és testi vonzalmába, egymást darabjaira tépve sikítani vélt megragadását és hinni, hogy ereje kifogyhatatlan és örök. De onnantól, hogy végig vezettük érzékeink és agyhullámaink drótjain, előbújik rejtett arca – a végtelen szomorúság és szenvedés. Kimért ideje és erővesztése csalódással tölt el bennünket és újból nekieredünk hajszolásába, hogy lényegének megérintett és felfogott darabjait összegyűjtsük. A hajszolása lesz innentől maga a szenvedély. Egy önmagunk által generált körforgás, halálra ítélt futás.

Széttárt karokkal belesóhajtva a Mindenbe engedhetjük be egész testünket megremegtető érkezését, mindent átszövő életigenlő jelenlétét. Belekapaszkodva lehet megérteni végtelen erejét és rendelkezésünkre álló küldetését és használva megélni az életet, a pillanatot és örömöt, de bánatot és keserűt egyaránt. Élni csak szenvedélyesen lehet.

Ha érzed ahogy átjár, terítsd rá mindenre, engedd, hogy áramoljon belőled, jusson mindenre és mindenkire, add át a szépségét, színezd ki láthatatlan kezeiddel és nevetéseddel a szürke foltokat… de ne mond ki. Ne nevezd meg, mert abban a pillanatban meghatározod és ha nevet adtál, végtelensége beszűkül abba az egy gondolatba, aminek hinni véled. A részed lesz, a tied, de innentől saját halandóságod írja meg elmúlását és végességét.