... egy történet

Egy-két évvel ezelőtt megkeresett egy barátnőm, hogy a barátja beteg. Kemoterápia után van és nincs jól. Megbeszéltünk egy időpontot, hogy eljönnek hozzám. A megbeszélt időpont előtt egy nappal Tamás rosszul lett és vissza került a kórházba. Újabb agyműtét. A műtét után nem tért magához, lélegeztetőgépen volt.  Akkoriban rengeteg erőfeszítésembe került minden kezelés, mert akkori teendőim, munkám nem engedték meg, hogy kényelmesen csak ezzel foglalkozzam. Különböző női illemhelyek és félreeső zugok árnyékában ücsörögve tudtam elvonulni… miközben száz felől jöttek a telefonok. De a kétségbeesett megkeresés, a hírek nagyon felzaklatott, minden idegszálam csak ennek a fiatalembernek a sorsára tapadt. Minden szabad pillanatomban őt figyeltem,  őt kezeltem. Jövés-menésem a világi dolgaim között szinte tudathasadásig tépte főkuszomat ő rá, valahol ismeretlenül a távolban. Érezni akartam és tudni, minden pillanatát annak, hogy állapota hogyan változik. Azt éreztem, hogy Tamás élni akar, nem most fog meghalni.  Vissza fog térni. Később, mikor jobban lett, leveleztünk, naponta adott hírt állapotáról. Elmesélte, hogy végig érzett maga mellett valamit, vagy valakit… és hogy nagyon örül, hogy jó kezekben van. De a történet itt nem ért véget széles mosolyú happy end-del… mert megint műtét és megint. Aztán egyszercsak orrvérzés, fülvérzés, megint agyműtét. Közben megtudtam elbeszéléséből, hogy a szülei meghaltak egy éve… szegény fiú! Gondoltam. Minden emberi részvétet és aggodalmat magához szívott. Az eltelt idő alatt rengeteg könyvet bújtam, anatómiát, orvosi leírásokat, hogy amennyire ez lehetséges ebben a formában – képben legyek. Szinte már minden eret ismerősként köszöntöttem, vérrögök után kutatva keresgéltem és jártam be lényének ezeket a területeit.

Eljött az egyik műtét napja… és nekem valami ott elkezdett nem tetszeni. Ahogy „vizsgáltam” azt éreztem, hogy Tamásnak semmi köze nincs az általában műtét utáni állapotaihoz. Biztosan én vagyok fáradt – gondoltam, nem látom jól…, mikor jön a hír, hogy Tamás kómában van. Shantal esetében – a kómás kislány, akihez nagyon sokáig jártam – ismertem jól ezt az érzést, és nem „láttam”, hogy valóban kómában lenne.  Tamás nem esett át műtéten – és ezt már tudtam! Felhívtam a barátnőmet és alaposabban kikérdeztem, minden olyan részlet felől, ami egyszerűen nem került szóba. Talán mert egyértelműnek tűnt, nem tartottam fontosnak, valahogy első perctől evidens volt. – Voltál bent a kórházban? – kérdeztem, - voltál valaha bent a kórházban? – Nem, soha … nem engedte meg – válaszolta. – De ha kómában volt, akkor kitől tudtad meg?... egyáltalán kitől tudtál eddig minderről? – faggatóztam tovább. – Hát a testvérétől – mondta… és elkezdtük együtt felgöngyölíteni ezt az egéssz históriát. Hm. A hosszú beszélgetés során kiderült, hogy soha nem látta, hogy vérzik a füle, vagy más valamije, csak amit Tamás mondott neki, vagy írt – abból informálódott. Elővettem Tamás korábban elküldött fényképét és újra megnéztem, immár teljesen más szemszögből. És abban a pillanatban láttam meg azt a rejtett arcát, ami a nagy pánik során eszembe sem jutott, hogy hangot adjak bármilyen rossz érzésnek, vagy előérzetnek, kétségnek. Annyira viszolyogtatóvá vált a személye, ahogy kirajzolódott valami, amit nem is gondoltam volna álmomban sem, hogy ilyen van. A fényképről innentől egy bomlott psziché nézett vissza, és ahogy vizsgálgattam, azt éreztem, hogy szép lassan „letiltanak” róla, egyszerűen nem bírtam tovább ezzel a kéréssel tovább foglalkozni. A későbbiek folyamán kiderült, hogy élnek a szülei, nem voltak meg az utolsó műtétek és nem volt kemoterápia sem. A testvére is ő maga, aki olyankor tartja a külvilággal a kapcsolatot, amikor úgymond Tamás beteg. Dupla csatornán, két személyiségen keresztül szívja az energiát másokból, a világból. És az egész körüli terrorról már nem is beszélek, amit a barátnőm elszenvedett és mindez a betegségre hivatkozással, és hát morálisan nem támadható így.

Itt volt az a pont – először – amikor úgy döntöttem, abbahagyom. Elmondhatatlan fáradtságot és fásultságot éreztem, arról nem is beszélve, hogy beleivódott személye, penge éles elméje a testembe, lelkembe – nagyon sokára tudtam tőle megszabadulni. A kérdés az volt, amit meg akartam mindenáron fejteni, hogy hogyan voltam képes vérrögöt látni, repedt ereket és az agytörzs mindvégig rengeteg energiát vett fel. Mikor lélegeztetőn volt, hogyan láttam összeomlani a tüdőt. A „testvér” folyamatosan adta alám a lovat, hogy igen a felső tüdőlebennyel mindig gond volt, igen… pont ott volt a vérrög, nahát! És a CT vizsgálaton nem vették észre, de ahogy kilépett az ajtón, visszahívták, hogy álljon csak meg! … itt tényleg van valami… hm. Hétfőn ha ráér, akkor megműtenénk és így tovább és tovább…

Személye elhatalmasodott felettem, elvesztettem minden „objektivitásomat”, saját kontrollomat és kerültem olyan szinten hatása alá, hogy végig képes volt az orromnál fogva vezetni. Találkoztunk „odaát” és ő tárt karokkal várta, hogy a csapdájába sétáljak. Oly annyira volt erős és szuggesztív belső lényege, hogy megszüntem létezni. Ez esetben ő „látott” belém és úgy irányította gondolataimat és látásomat, ahogy azt ő szerette volna. Egy rendkívüli eset, ami megtanított arra, hogy védelem nélkül, saját stabilitás nélkül nem gyógyíthatok. Soha nem lehet tudni, hogy ki kicsoda a másik világban, még ha fizikai valósága csak egy hétköznapi fiatalember látszatát is kelti.