Utazunk Amerikába!

Az érzés, hogy egyedül vagyok, nem lát senki – megdermeszt… A létünk miért mások által kell, hogy igazolt legyen? A másik mindig egy tükör. Amilyennek látom magam az ő szemével, olyanná tesz. Amit ki tud hozni belőlem. Mindegy, hogy valós vagy sem, én érzem, hogy jó nekem. Jót látok, érzek magamról. A mozdulat, ahogy felém nyúlnak, értem tesznek, vagy éppen nem,  az egyetlen ami valamit is érhet, az az erőfeszítés. És ez csak a mozdulat által lehetséges. Nem, nem a szavak. A szavaknak nincs meggyőző erejük. A szavak egymástól különálló fogalomrendszerek a hozzá párosuló gondolatokkal és lélekállapotokkal. Magával az emberrel, és kizárólag a közlővel azonos, és a mélységeit bárkinek pusztán a szavain keresztül felfogni és megérteni lehetetlen. Meghallani és saját képzeteinkkel, vágyainkkal párosítani és azonosítani – igen, csak ezt tehetjük. De ez a legnagyobb csapda, ami két ember között megtörténhet. Csak a mozdulatot figyeld, csak azt, amit tesz. Ha nem mozdul a kéz – akkor nincs mögötte gondolat. Ha nincs gondolat, akkor nincsen érzelem, és ha nincs érzés… nincsen semmi. Belekapaszkodni az elhangzott ígéretekbe és ideákba,  törekvésekbe és akarásokba, megperdülni a ránk vetített csodákban, úszni a másik ránk terülő mámorában, elhinni, hogy örökké és csak mi és csak velünk… felrepülni a szavak szárnyán veszélyes, mert a megérkezés és landolás  szinte mindig fájdalmas.

… De ha ezt elviselem, leküzdöm a sok túlcsorduló érzést, megőrzöm és erősítem önuralmamat – mindenképpen a gazdagság bizonyítéka… - gondolta a nő és behunyta a szemét.

Két utazó. Két táska. Egymás mellett ülnek egy közös utazás várakozásával és izgalmával. Két létforma szubsztanciája a közös út. A nő keresztbe tett lábbal, feszengve ül. A férfi nyugodt és elégedett.

Az egyik táskában biztonságos, megélt helyzetek, melegen simogató emlékek, egy megérkezés mámora oly sok viszontagság után. Gondosan becsomagolt magabiztosság, elszeparált fogadtatás, lehetőségek az oldalzsebben, elismert részvétel a világban két finom alsónemű közé rejtve. A teremtés ereje és szilárdsága biztonsági kóddal ellátott plombája – kizárva a kiszolgáltatottság rémséges elementjeit.

A másik táskában szintén a legfontosabbak. Minden benne van önmaga kifejezésére, megszólaltatására. Laza mozdulattal bedobott ecset és egy darabka vászon. Ha eljön az idő, varázslat lesz belőle. Egy rongyba tekert éles olló – fehér és fekete papírral, mint jin-jang kifejeződése egy-egy kivágott arcéllel. Sziluettek keresése az emberáradatban. Csúzli a karaktervadászatok alkalmára, egy imakönyv mantrákkal és tündérversekkel, ha erőre lenne szükség. A minden és a semmi kockajátéka kis selyemsálban, a remény és az újrakezdés törékeny üveggolyói egy kis zsebben.

Két történet megérkezése, ki-ki a maga terén küzd majd önmagáért, az életéért. Egy újraszületés fájdalmas vajúdása, kitépett hús elmozdulása egy idegen világban.

Mi a közös a két utazóban? Egy ajtón mennek be és egy szobába érkeznek. De onnan kilépve ki-ki a maga létformáját éli tovább – újra.

Hogyan is kereshetjük önmagunkat mások zsebtükreiben, visszaverődéseiben, hogyan bízhatunk hiányosságaik repedéseiben, elfogult látásukban, ami saját magukat próbálja újra teremteni a belőlünk kivont darabokkal.

… ha ránézünk az „elkészült” másikra, meglátjuk benne önmagunkat és ne higgyük, hogy nélkülözhetetlenek vagyunk.