Csigaház

Tizenkét éves törékeny fiú. Egy évekkel ezelőtti közép-fülgyulladásból visszamaradt savó a dobüregben. Akárhányszor találkoztam vele „odaát” - gyógyításom során – féloldalt állt nekem. Egyértelműen közölte, hogy az ő döntése, nem akar hallani semmit. Akkoriban váltak el a szülei, minden oka megvolt arra, hogy a csendet akarja. A kezelések akkoriban nem is jártak sikerrel.

Egy félévvel később újra megkerestek a problémával. A fiú ugyanúgy állt – bár a szülei azóta szétköltöztek – eljött az elfogadás ideje. Az időnként beültetett tubus, hogy a hallás és a tisztulás szabad utat kapjon, rendre kilökődött. Hm. Hát akkor lássunk hozzá drága gyermek.

Nehezen lehetett megközelíteni lelkét, a védekezésre rendezkedett be. Minden egyes „mozdulatommal” úgy éreztem erőszakot követek el ellene, de valami belül azt súgta, hogy ki kell tekernem őt ebből a bebázódott állapotból, ahhoz, hogy saját további megélései győzzék majd meg őt arról, hogy ha nem hallja a rosszat, akkor a jót sem. Némán és elszigetelten élni kortársai zsinata közepette több, mint sok, amit magától megkövetel, mint lemondást. Lelkének szomorúsága úgyis arról tanúskodik, hogy ha nem a hallójáratokon, akkor a pólusokon, a szemein és a szobája ajtaján éri utol mindaz, amitől menekül. Gúzsba kötötte - ott bent - a körülötte zajló konfliktus átszivárgott félelme, és  arcocskája mosolytalanul lógatta orrát.

A fül járatai, csigavonalai és cikornyái elvezettek a megsemmisített dobhártya rezzenéstelen feszüléséhez és „Brahman lehelletét” belefújva távolítottam el a savós, visszamaradt „tapaszt” az üregből. Minden nap újra és újra. Más járatok után kutatva ástam átjárható nyílásokat és vezetékeket, hogy a tavaszi illat beférkőzhessen tudatának elfertőződött hajlataiba. Hogy beleszippantva lelke levegőhöz jusson és legalább a döntésig jusson el, hogy el is engedheti. Mandulák és orrjáratok, arcüregek és porcok… küzdelem volt. Egy idő után nem éreztem a visszamaradt váladékot a fülben, és mintha már nem is állna ellen annyira…

A szülők a szokásos kontroll után közölték, hogy semmi nem változott, újra műteni kell. Már megtanultam, hogy ilyenkor nem vetem bele magam kétségeim és elkeseredéseim kútjaiba, és nem ingatom meg hitem és meggyőződésem oszlopait – tévedhetőségem mellett tudomásul vettem és vártam. Két hét után érkezett a hír. A műtét előkészületei előtt megvizsgálta egy másik orvos is, aki megállapította, hogy mindkét fül tiszta. Nincs szükség műtétre.

Időnként „átnézek” hozzá, megnézem hogy érzi magát. De ő csak áll ugyanolyan féloldalasan, elzárkózva a világtól, önmagától és bár hall és meggyógyult, lelke továbbra sem tud mit kezdeni az élettel.