Átértékelés

Bármit mondunk vagy érzünk nem igaz, csak addig, amíg úgy ítélünk magunk felett. Magunk köré tűzött zászlók és bóják, meghatározó ego-formák. Senki nem fogja kerülgetni, csak minket akadályoznak, mi gabalyodunk bele lépten-nyomon, amit odaállítottunk. Kőbe véstük, földbe ástuk – jó mélyen, hogy ki ne rántsuk. Meghatározza döntéseinket és lépéseinket, akadályozva a mozgásteret. Bárhogy szeretnénk és bármiről álmodunk – hát azt nem lehet- mert meghatároznak ezek a megkövesedett elképzelések önmagunk felett. Na, ez már egy valóság, egy kifeszített vászon, mely mögé látni már nem lehet. Ahhoz fel kell állni és lecibálni, hogy a helyzet minden részlete láthatóvá váljék.

Az önmagunkról alkotott képek, morális feszítések, társadalom diktálta erkölcsök és elvárások, belénk nevelt viselkedések, hiányos önbecsülések. Minden áron jól akarjuk csinálni, magunkról a legjobbat látni. Nem tudunk és nem is lehet mindent megoldani, maximálisan helyt állni. Talán nem most kell, hanem más időben harcba szállni, rosszkor feszítünk rá, vagy lecsúsztunk már róla. Az is lehet, hogy teljesen máshonnan kell nézni, hozzáférni, kérdésként kezelni és nem kész tényként.

Levetkőzni, megtisztulni – mindent elölről átgondolni. Megszületni… és újra építeni. De itt álljunk meg egy szóra… gondolj bele, kezdődik minden elölről … először egy vélemény, aztán leszögezés, hozzáállás, elutasítás, istenítés, éltetés, önérvényesítés.

Hagyjuk szabadon a lecsupaszított embert, hadd szaladjon, élvezze a szelet. Érezze, hogy bárhova odaléphet, megszemlélhet. Felfedezhet, csodálkozhat…  soha semmi nem ugyanaz. Még ha látszólag egyforma a helyzet, a tapasztalat óva int, de nem lehet önmagában akadály, hárításra, elutasításra kész gondolat-raktár.

A mindig kiüresedésre kész elme és tudat befogadóvá válik, és a felismerés, hogy minden átmeneti – megmentheti.