Fekete-fehér

Fekete-fehér röntgenfelvétel egy tumorról. Az anyámé… ki tanít és vezet. Évekkel ezelőtt ő tanított meg vastagbél rákjával, hogyan lássam a benne fortyogó halált, hogyan ne érezzem, hogy ki ő, hogyan ne érezzek egyáltalán, és hogyan feszegessem szét tudatom eltusolt tényeit, melyeket nem engedett meglátni.

Szentelt víz és virágszirmok… fohász Bhima kést forgató erejéhez és sárkányokat megszégyenítő legyőzhetetlenségéhez. Érezni ahogy megfeszül a kar, és könyékből indult mozdulat megemeli a kezemet. Eleven és érezhető, ahogy kényelmetlen, mert messzire kell nyúlnom. De figyelem a másvilágomat és ugyanolyan érzetek kísérik, mintha a két fizikai karomat emelném meg… de most a lábamon pihennek. Egyszerre vagyok mindkét helyen, csak a tudatom és koncentrációm emel ki anyagi valóságomból. 

Megmarkolom ezt a kellemetlenkedő csomót és megszorítom. Érzem nyirkát és ujjaim között kitüremkedő bugyogását, ahogy tömörsége megragadható.  Elkezdem kiemelni, nem engedem el, és végig ott tartom figyelmemet. A leszakadás minden társítható megnyilvánulását látom és hallom, hogyan válik le a szövetekről és nyálkákról. Kezemben tartom. Csak egy darab csomó… egy rossz kód teremtette túlkapás, nem az anyám aggodalma és lélekfáradtsága… csak egy darab hús. Érzem, hogy valahol messze dübörgő érzelmek és siralmak döngetik lelkem kapuit, és zsinatuk fel-fel hangzása segít bemérni távolságomat és dimenzióugrásomat, hogy hol is áll képzeletbeli műtőasztalom.

… megperdülök sarkamon és a forgás lendületével visszafelé csúszok időkön és síkokon... oda, ahol végül a két lábam földet ér… menet közben felveszem elhagyott lelkem kétségbeeséssel és félelemmel telt csomagjait, hogy testem ólmaival együtt cibálhassam őket magammal, ahogy jövök... és megyek.