Kettős mérce

Szeretnék méltó lenni arra, ahogy gondolkodom, és még méltóbb arra, amiről írok. Hogy hogyan lehet betűvé tenni és másoknak leírni, hogyan lehet túlnőni emberi mivoltomat és azzá válni, aki a sorok között megjelenik… nem tudom. Ha leugrok a talajra írógépem mellől csak sáros lábaimat látom és piszkos körmöket, hámló sejteket és hulló hajszálakat. Erős szívverésemet és emberi vágyaim és fantáziáim örvényeit. Küzdéseimet és túlkapásaimat, sérülékenységemet és félelmeimet. De ismerem a járatot, ahol elszököm és erről az útról mesélek mindenhogyan. Átjárható és áthozható... Egy. De odaát leülök, megszűnök… és a rám aggatott liánokat és magam szülte fantomokat átmosom. Letekintve minden olyan egyszerű és megoldható, de ha a lábam újra a talajhoz ér, tudom, hogy újra kezdődik az egész. 

Nem vagyok érinthetetlen, sem tiszta. Nem rántom magam elé emberi mivoltom törékenységét és bújok mögé jogosan, hogy egy vagyok a sok közül… mert írásom és gyógyításom kötelez.

Ha úgy érzed, hogy úgy harcolsz, mint egykor - hazugságra hazugsággal, megkötésre csábítással, átláthatatlan belvilágra csapkodással… nézz rá arra akivel teszed, arra aki veled szemben áll, csupaszítsd le róla álmaidat és meg nem élt, elfolytott vágyaidat és nézd meg tükrödet, aki minőségében és szintjében te vagy. Lásd meg mit mutat rólad, a benned élő eltemetett, de soha nem elevenebb démonokat. Bármit felébreszthetnek benned az emberek, bármivé tehetnek. A mellettünk álló ereje és hatása életre kelti a benned lévő azonosságokat és azzá válsz, aki már – hited szerint - rég nem vagy. Hiába felhőkön ülve és magasságokba lépve, ha a benned lévő sötét lakók a mélybe rántanak.

... de ha ismerem az utat... Istenem, arról soha le ne térjek... általuk küldöd az erőt és megmérettetést, hogy próbára tedd létét a Felismerésnek...