Sorsiromány

Tovább kell mennem felfedezetlen tájak felé, ahol nem ér utól semmi, csak a kitűzött cél meghódítása lebeghet előttem. Belemerülni és megfeledkezni az erőpróba megtételébe és csak arra gondolni, hogy lesz-e kitartásom minden egyes lépés után megtenni a következőt.

Mintha egy képzeletbeli könyv tartalomjegyzékével kezdeném, fejezetről fejezetre, különálló történetekre bontanám életemet és tanulásomat, hogy az utóirathoz érve megtudjam fogalmazni azt az egyetlen egy mondatot, amiből kiderül, hogy megérte.

Végig kell gondolnom, hogy mi az, amire még szükségem van ebből a világból,  milyen jelmezek után nyúlnék, ha átakarok öltözni. Minden alakítás egy fejezet, melyet jól vagy rosszul, de sikerült megírni. Átnézni, mi az ami még hiányzik… bevallottan, vagy önmagam számára is titokként. A felmerült hiányérzetekről lebontani az önvád és a „talán másképp alakulhatott volna” marcangoló merengéseit. Ha így íródott meg, akkor ezekkel az űrökkel teljes egész.

A tétovázás a legnagyobb baj, mert ha két világ között barangolsz, döntened kell, hogy melyiket választod. Talán ez az a pillanat, ami rádöbbent a kérdés súlyára és nem időzhetek visszalapozgatásokkal, régi bekezdések újra olvasásával és kedvenc részek kiemelésével. Agyongyűrt és százszor is behajtott sarkok, hogy ezt még újra szeretném, de sok még az előttem álló olvasatlan lap… és az időm bizonytalan.

Ezt a sorsirományt választottam, az enyém… és utam nem enged. De a kínzó felismerés, ami szívemet szorítja, ha előre futok, ha gyorsabban haladok… elhagyom mindazokat, akik hozzám tartoznak sok-sok születés óta, és kapaszkodásom a múlandóba és elhagyhatóba… izzadtra szorongatott sorok.

Tanítások és választások… egyre vékonyabb a jég. Felülírni önmagad, minden gondolat és érzés már ott hiábavaló, hogy felmerül, mert érzem a mellkast szorító döntést, hogy már nem nekem való.