megyek tovább...

A bizonyosság az a fajta pillanat, amikor meglátod, hogy minden, amit azt megelőzően tettél és minden út, amelyen jártál… mintha mind odavezettek volna – abba a pillanatba. A bizonyosság egy érzés, vagy  inkább egy megértés, hogy tudod, még azelőtt soha nem éreztél ilyet, és tudod, hogy talán soha többet nem fog megtörténni mégegyszer. Mert ott abban a pillanatban azt tudod, hogy valahova elértél, vagy valami megtörtént, aminek meg kellett történnie és ez találkozik a felismeréssel. Úgy éled át, hogy jelen vagy és értelmezheted.

Van egy pont a szobámban, ahonnan kitekintve az erkélyre csak az eget látom és a fák koronájából egy keveset. Mintha az égben lenne a házam, magasabban, mint a fák. Minden ami odalent történik, az nem vonatkozik rám, megközelíthetetlenné válok. Egész nap kifelé nézelődtem, mintha várnék valakit, hogy megjelenik az ajtóban, vagy történni fog valami. Kora délutántól nem mozdultam erről a pontról és bámészkodtam bele a magasságba... olvasgattam… pont azokat a sorokat és pont akkor, amikor az ég kékje ragyogott a szobámban, mintha egy festmény lenne a falon. Éreztem, hogy rendkívüli, mert bármennyire hétköznapi pillanat, megfogott és nem engedett. A mellkasomban éreztem a szorítását és benne voltam. Az elolvasott sorok topogtak a fejemben és minden gondolatom e körül forgott.

Éreztem, ahogy eggyé válok a sorokkal és ahogy bekapcsol bennem valamit az értelmen túl – eggyé váltam velük. Millió érzés és emlék szikrája ugrált ki fejemből és szívemből, arcok, emberek, én… ahogy évekre visszamenőleg feszül ki egy összegubancolódott szál. Tudtam, hogy minden, ami történt velem, ehhez a pillanathoz vezetett, mint egy bójához, ahol megpihenhetek. Hirtelen üresnek éreztem magam és megkönnyebbültnek, és csak ömlöttek belőlem a mélyen elraktározódott, elfeledett életek és színterek. Mint egy leborult könyvhalom, amit szépen rendezgetve és letisztogatva helyezünk vissza lelkünk  polcaira… mozdulatlanul ültem, hogy az idő el ne vigye.

Másnap reggel egy tea… madarak, mosoly… nyugtalanító nyugalom. Emléke az előző estének…  gondolatok. Kinézve az ablakon Balin jártam és kezem a csuklómra kötött malámat babrálta. Az egyetlen fizikai valóságát annak, aki rám kötötte. Ez a madzag a sziget és az a nagyon öreg pap… az egyetlen tapintható perspektíva,  ami képes számomra a távolságot megsemmisíteni. A csodálatos misztérium utolsó felvonása, mikor felállva székemről a lábam előtt láttam heverni ezt a darab fonalat, ahogy átadva tanítását vált le kezemről  - válaszul megannyi érintésemre.

… mindenkivel történik … egyszer csak, egy unalmas vasárnapon, a bejárati ajtón jön be és az ablakon távozik… és csak a szoknyád libbenésében látod, hogy itt járt…