Orosz falvak

Az orosz okkultizmus nekem egy fekete-fehér fotó. Egy családi fotó, ahol az én tanítómat  pólyába tekerve tartja édesanyja. A földig érő szoknya és csizma, ahogy beleragadva áll a sárban és a rám néző szemek. Ez a tekintet nekem a rejtett tudás, a tatár élet. Sokszor hallott történetek tanítómtól, ahogy visszaemlékezve repít magával korokon és történelmen túl abba a pici szobába, ahol ő felnőtt és ágyazta be sorsa szép lassan sejtjeibe a gyógyítás és tudás csíráit. Ott kucorgok vele az asztal alatt, és figyelem lopva a tatár asszonyok pusmogását és készülődését. A közös titok és félelem köti össze őket szövetségükben, ahogy az akkori idők tiltásai ellenére átjárnak a törvény és az emberi élet határain. Ahol tilos gondolkodni és túlgondolni mindazt, amit az akkori politika és a hivatalos hatalom befojtott és minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy az ilyen irányú törekvéseket csírájában fojtsa el az emberekben, a fejekben.

Falun azonban továbbra is élt a hagyományos értelemben vett mágia. Az orosz gyógyítók csakhamar komoly hírnévre tettek szert, mivel legendás képességeiket aligha lehetett véka alá rejteni. Az orosz diktatórikus rendszerek tűzzel-vassal tiltották és minden lehetséges módon védték magukat a parapszichológia arzenálja ellen. Elsősorban attól tartottak, hogy az olyan rejtett és láthatatlan képességet, mint amilyen például a hipnózis, könnyedén a hatóságok ellen lehetne fordítani.

Lázas izgalommal készülődnek… körbe ülik az asztalt és imádkoznak. Csendben figyelem a történéseket tanítóm hangjába kapaszkodva, ahogy ezek a gyors zöngék hozzák elém a képeket és formálják meg azt a hangulatot, ami semmihez sem fogható. Valakin rontás ült. Izgatottan és megviselten várakozott, míg minden előkészület megtörtént. Egyikőjük a háta mögé lép és a feje fölött forró faggyút kezd el öntögetni egyik tálból a másikba. Csak a gyertya lángja engedi homályosan kivehető képeit megmutatni az estének, sárgás fénye megcsillan a fekete-fehér emlék ruharáncain. Ahogy öntögetik a faggyút, folyamatosan hűl ki. Mire teljesen megdermed, a tálból kiboríthatóvá válik. Széknyikorgások, felugrálások… mindenki a tál köré szalad. Lázas találgatás, hogy mit látnak, a fekete porként megült rajzolat egy férfi arca. A felismerhetőségig pontos képmása annak, aki a rossz és fekete felhőket az érintett feje fölött tartotta. Ezek az energiák, porrá őrölt indulatok most a tálban landoltak leleplezve teremtőjét, tettesét.

Az asztalon gőzölgő teaillat bepárásítja a kis ablakokat, védelmet nyújtva a bentieknek, hogy kívülről csak a pislákoló gyertya lángját lehessen sejteni. De a ropogó szűz hó járatlan torlaszként bástyáz körül minden kis házat, és a váratlan kopogtatást megakadályozva terül el és fut bele két házzal arrébb, egy másik gyertyalángba, aztán még egybe, és megint egybe …. Amiről nem lehet beszélni, és amiről nem is kell, csak beleszenderedni a kályha melegétől összecsavarodott hatalmas kendőbe és elfogadva a látottakat, álomba szenderülni.