Beavatások

Számtalanszor olvassuk, hogy a képzelgés, a ragaszkodás nem jó.  Ezt kimondani rengeteg minőségben és mélységben megélve lehet, sok-sok helyzetben lehet igaz.

Egy olyan réteg hullott ma le rólam, amiről azt hittem, hogyha elengedem – szétesek, darabjaimra hullok. Amit soha nem mertem volna megkérdőjelezni, egyáltalán a létezését feszegetni, mert megnyilvánulása, létezése annyira az enyém , hogy szinte általa vagyok én. De megállni ennek a felismerésnek az ajtajában, bepillantani ...  Ma beléptem rajta. 

Elbeszéljük lélekből, intellektusból, hitből, vagy tapasztalatból, hogy az elengedés mennyire fontos. De amikor áldozatot hozunk, elengedünk, nem is gondolnánk, hogy mennyi minden van még, amivel nem számolunk, mert jelenléte természetes, megállapodott. Mindent elengedni. Nem is mérjük fel, hogy mit jelent, hiszen nem tudjuk a határokat, hogy mi a minden és amikor azt hisszük, hogy semmink nincs, rájövünk, hogy amivel nem kalkuláltunk, amit soha nem teszünk fel mérlegelésünk serpenyőjére, na az a minden! AZT találd meg és engedd el.

Már a felvetés elbukik ott, hogy az intuíció bár körüljár, sőt hat rád, informál...még meg is érted, mit vár tőled. De a láthatatlan világ nyomása annyira könnyű a láthatóval szemben, hogy szertefoszlik, ha rád dudálnak, ha szólnak hozzád, vagy csak más kezd el foglalkoztatni.

Megértettem, hogy én vagyok a képzeletem, a vágyam és az elvárásom a világban. Ez határoz meg. A kötődéseim, a szeretteim és mindaz amit még a magaménak tudhatok. De minden látszatnak van egy láthatatlan oldala. Ezt tanultam ma, amikor beléptem azon a bizonyos ajtón. Megláttam önmagam, és mindenem fonákját. Azt hiszem leértem belső utazásom legmélyebb szintjére.

Ki az aki tud a legrejtettebb dühéről, vagy a legmélyebb fájdalmáról, az önkéntelen bezárkózásáról, az elszigetelődéséről? Amiről beszélni tudunk, az már nem rejtett. Amiről azt mondjuk, hogy „kezelni tudom”, és behelyezem egy megélhető formába, egy új aspektusba ágyazva viszem tovább... az sem rejtett. Sokszor ott és azokban a dolgokban találjuk meg az igazi gócokat, amiket megtanultunk kezelni, használjuk, működtetjük. De nem mentünk le a legaljára. Hol is van az? Azt hisszük elértünk valaminek a határához, asszimiláltuk a bennünk élő erőket és lépünk tovább. Azt hiszem, hogy a mélység annyit láttat meg magából, amennyit képesek vagyunk feldolgozni.

A viszonyom egy bizonyos emberhez, aki az életem egyik kulcsfigurája, adott. Miután szoros kötelék, életem egy-egy fázisában mindig vizsgálat tárgya volt és ma is az. Meg akartam fejteni, aztán menekültem tőle, az általam kivetített képek, vágyak és szerepek tükrében volt lénye élhetetlen és terhes. Sok tanítás szól arról, hogy azért időnként mozgassuk ezeket a tükröket, a vetítőlencséket, mert torz lehet a kép egy idő után, de azt hiszem az igazi beavatás az, amikor az egész lemeztelenedik. Egészen addig a pontig, hogy már nincsen semmi, ami kifejezhető lenne. Itt lépsz át a másvilágba. Belátást kapsz arra, hogy mi miért történik.

Azt hiszem fizikai létezésünk egyik kulcsérzése az éntudat kialakulása. Ennek feladása egyenlő a halállal, amitől nagyon félünk. Nem tudjuk, hogy mi lesz ha megszűnik mindaz, ami minket egybetart itt és most.

Ha megtanulok a másvilágban lenni és a láthatatlan síkon alkalmazni mindazt, ami a fizikai testemhez adott érzékelés,  akkor ugyanolyan elevenné válik, mint a látható és tapintható. Ha a hitem és szándékom elég erős ahhoz, hogy bizonyossággal kezeljem létezését, fog a helyére kerülni  minden a fizikai életemben, ebben a létezésemben.

Mostanra már megértettem és tudom, hogy a gyógyítás az amiért itt vagyok, amit tennem kell. Ehhez választottam a helyet, az időt és az embereket, akik velem vannak. Mint amikor fellépés előtt a kellékesek felöltöztetnek, megformálnak, hogy jelen szerepemet a lehető legjobban tudjam teljesíteni. A ruhákat és kiegészítőket én magam készítettem ki, személyemnek egy olyan magas megfoghatatlan lényege, akivel a találkozás nagyon sok földi lemondással jár.

Bármi is történik velem az életben, bárki által – nem a személye az érdekes, de még csak a történet sem. Ő ahhoz kell, hogy nekem jó vagy rossz érzést adjon át, feszítsen vagy oldjon, megértessen, ráébresszen  és hogy finoman, vagy kegyetlenül, az rajtam múlik. A felszín alatti játszma ez, nem e világi küldetéssel és jelenléttel, de a reakciót helyesen és jól megélni ,már az emberi  része.