Végre harcos lennék?

Mégis mi az, amit csinálsz? Mi a neve?

Ez után a kérdés után sokat gondolkodtam azon, hogy tényleg mi is ez. Nagyon sokat. Tanítómnak könnyű dolga volt, mert származása, misztikussága és személyisége kitűnt az itthoni emberek közül és pusztán megjelenése is egy másik világot sejtetett, ahova belépni érdemes, sőt kell. Feltétel nélkül tudatta nézése, hogy többet tud és elmondja, ha kérdezed. De az én hétköznapiságom semmiben sem különbözött a mellettem állóétól, szóval esélyem sem volt arra, hogy pusztán egy mozdulattal felhívjam magamra a figyelmet, de legalábbis senki nem kérdezett tőlem semmit. Csak ezt az egyet, és ezt is sok idő múlva egy olyan valaki szegezte nekem, aki feltételezte a bennem lakozó állítólagos mélységeket.  Betudtam belvilágom komplexének és ekkortájt nem is gondoltam arra, hogy én erről beszéljek, vagy köztudatba rakjam, vagy egyáltalán önmagamon kívül helyezzem, vagy személyemhez kössem. Ragaszkodtam önmagam látszat életéhez, azokhoz a képekhez és formákhoz, amiket magamról gondoltam és véglegesíteni akartam a körülöttem élők számára. Amit megkövetelt tőlem a munkám, a barátságaim, a mindennapjaim. Abban a ritmusban éltem és működtem, amit az általam felvázolt személyiség megkövetelt. Mindig félszemmel néztem a körülöttem zajló életet és ez a látásmező most sem volt nagyobb, mert befelé éltem és bentről figyeltem. Feleslegesnek tűnt számomra, hogy megnyilvánuljak és a kettősséget rutinból vittem és soha nem gondolkodtam el azon, hogy ez egyszer egységben lehetne. De valahol ezzel a kérdéssel fogalmazódott meg bennem, hogy erről tudni kell beszélni. 

Ezt el kell tudni mondani, tényszerűvé kell tenni és ez által a világban megtalálni a helyét. Kivenni a varázslók és mágusok kezéből a szikrázó parazsat és lehűteni hideg érthető magyarázattal, tudatba rakni és elhozni a hírt, hogy mindenkivel történik. Félrerugdosni az emelvényeket és a trónokat, megszüntetni a szakadékot a hétköznapi emberek és a kiváltságosok, kiválasztottak, leszületett próféták és szent testet öltések között. 

Semmi nem volt számomra inspirálóbb, mint tűzlovamat felnyergelni és a kos erejével utat vágni ott, ahol még magam sem ismertem a járást. Felettébb izgalmas volt ebbe a lendületbe kapaszkodni és hagyni magam sodortatni a folyamattal, aminek ellenállni nem lehetett. Ez igazán célt és erőt adott ahhoz, hogy végre minden született paraméterem érvényesülni tudjon és végre olyan elfoglaltságot találjon magának, ami kivonhatott a mindennapok unalmas energiacseréiből és csatáiból. Szent küldetésem lett és lázasan vetettem bele magam olvasmányokba és tanulmányokba, anatómiába és összefüggésekbe, tapasztalatokba és fogalmi zavarokba. Az első szó, amire rábukkantam a parafenomén után az az „extra szenzitív” volt. Nagyon hálás voltam az égieknek, és minden eddigi gondolatot e mögé az egyetlen egy szó mögé préseltem és képes voltam addig magyarázni, amíg már semmi nem látszódott ki és szépen sorakozott a fejemben. Hiszen én extra szenzitív vagyok, ez fantasztikus, van nevem, le van írva, illik is, jól is hangzik, minden rendben van. Csak aztán rájöttem, hogy egy fogalom nem takarhat el ennyi mindent. Extra érzékelés, érzékenység bármi lehet, ha a paranormális asztalon tologatjuk ezeket a betűket, akkor igen, van helye. 

De a jelenlegi kutatások és e körüli vizsgálódások és kísérletek is csak egy fiók. Egy része valaminek, ami továbbra is nyomta a mellkasomat, agyamat. Nem engedett belenyugodni csak ebbe az egy szegmens megjelenésébe. Ha találtam valamire az életben egy kifejezést, vagy onnantól kezdve, hogy megleltem a helyét és átláttam az adott terület sarkait, már fulladás környékezett. Mintha örök kárhozat ülne rajtam, mindig minden kivetett magából, ki az ég alá, hogy a kellő távolságot megadva tudjam mindig az egészet látni. Széttárt karokkal állni és felkészülni arra, hogy egyszer az egészet befogadjam – csak ezen a távoli ponton lehet.

...de ha már sáros a lábam és a lábujjaim átáztak a föld nyirkától és állandó viszketés gyötri a pára ragacsától, ha a karjaid inkább fáznak, mint látnak… hova, hova lehet elbújni. Bele az életbe, a meleg falakra osztott hétköznapi történetekbe.