2013. március 17., vasárnap

Tanítvánnyá lettem




Nagyon hideg volt ..., de magamhoz szorítottam azt a nagyon nehéz könyvet, amiben azt hittem a csodát viszem magammal, a régen áhított tudást, hogy hasznára válhassak a világnak, az embereknek, hogy végre olyat tehessek, amiben igazán perspektívát láttam, értelmet, ami végre a helyére teszi az örökké agyonforgatott kételyt, hogy miért is élek. Kétévi küzdelem után kaptam ezt a belépőt, mikor is tanítvány lettem és tudtam, hogy olyan dolgot tanulhatok, amit egyébként is tudok, hiszen minden ismerős volt és szinte minden porcikám mozdult az érzésre, hogy ez a lényegem. Nem láttam mást az izgalomtól, mint kusza mozdulatokat, bizonytalan érzéseket, de mégis annyira az enyémek voltak, hogy nem tudtam tágítani a gondolattól, hogy a részem mindaz, ami innentől történni fog velem.  Ebben a percben még nem sejtettem, hogy milyen út vár rám, nem tudtam, hogy semmit nem szorongathatok, legkevésbé a tudást nem, csak egy nagyon nehéz könyvet. De az a pillanat ..., mintha minden hirtelen a helyére került volna körülöttem és bennem.


Többen voltunk… és minden szerdán gyűltünk össze. Mintha haza érkeztem volna, tudtam, hogy itt olyan dolgok történhetnek, amit sehol máshol a világon nem mondhattam ki, amit máshol talán nem is értenek. Biztonságot éreztem és a hazatalálás metaforikus megélését mindenféle formában. Csak jegyzeteltünk és jegyzeteltünk és hallgattuk Őt. Azzal a biztos tudattal, hogy nem véletlenül ülünk Nála, megnyugtatott, hogy van bennünk valami, amit nem tudtunk, hogy mi… de ígéretesen fejleszthető és csodákra leszünk képesek.


Hiszem, hogy abból kifolyólag, hogy egy helyre járunk -  mindannyiunk életét megváltoztatja. Alapvetően mindenkinek volt egy eredendő oka és útja, hogy ott találkoztunk. Egy olyan irány, ami hihetetlenül tört magának utat így-vagy úgy abban a rendkívül sűrű lápban, amiben egyébként haladunk. Mindenki élte a maga „civil” életét, egyedül vagy valakivel, mindenki csinált valamit, de egy héten egyszer, azon a szerdai napon, mindenkiből valaki más lett.  Akkoriban átmelegített a valahova tartozás érzése, hogy nem vagyok egyedül és a kollektív érzet biztonsága erősített minden elképzelésemben. A sors hihetetlen kegyeként éltem meg a részvételemet és kiválasztottságom minden relatív és túldimenzionált elképzeléseit is. Azt hittem, hogy ez az összefonódás van annyira rendkívüli és erős, hogy egy életen át tartó, szétbonthatatlan szövetséggé egyesíti világmegváltó küldetésünket. 

De bármennyire is kikövezett út, és kijelölt feladat, ehhez az eredendő irányhoz más energiák is csatlakoznak időnként. Ma már csak én vagyok zászlóval a kezemben és hiába tekintek hátra, mindenki elment és csak gondolat testük maradt hátra, mivel azt hiszik, hogy ők még azok, akiknek szánták őket. Én akkoriban egy tartós kapcsolatban éltem meg mindennapjaim nyugalmát és csak fantázia lényemnek engedtem meg a szárnyalást. Belesimultam a napok biztonságába és kiegyensúlyozottságába. Gondoltam a kettő csodálatosan megfér bennem, nem számolva azzal a tudattal, hogy a bennem élő Remete ezt nem teszi lehetővé hosszú távon.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése