Nagyon
hideg volt ..., de magamhoz szorítottam azt a nagyon nehéz könyvet, amiben azt
hittem a csodát viszem magammal, a régen áhított tudást, hogy hasznára
válhassak a világnak, az embereknek, hogy végre olyat tehessek, amiben igazán
perspektívát láttam, értelmet, ami végre a helyére teszi az örökké
agyonforgatott kételyt, hogy miért is élek. Kétévi küzdelem után kaptam ezt a
belépőt, mikor is tanítvány lettem és tudtam, hogy olyan dolgot tanulhatok,
amit egyébként is tudok, hiszen minden ismerős volt és szinte minden porcikám
mozdult az érzésre, hogy ez a lényegem. Nem láttam mást az izgalomtól, mint
kusza mozdulatokat, bizonytalan érzéseket, de mégis annyira az enyémek voltak,
hogy nem tudtam tágítani a gondolattól, hogy a részem mindaz, ami innentől
történni fog velem. Ebben a percben még
nem sejtettem, hogy milyen út vár rám, nem tudtam, hogy semmit nem
szorongathatok, legkevésbé a tudást nem, csak egy nagyon nehéz könyvet. De az a
pillanat ..., mintha minden hirtelen a helyére került volna körülöttem és
bennem.
Többen
voltunk… és minden szerdán gyűltünk össze. Mintha haza érkeztem volna, tudtam,
hogy itt olyan dolgok történhetnek, amit sehol máshol a világon nem mondhattam
ki, amit máshol talán nem is értenek. Biztonságot éreztem és a hazatalálás
metaforikus megélését mindenféle formában. Csak jegyzeteltünk és jegyzeteltünk
és hallgattuk Őt. Azzal a biztos tudattal, hogy nem véletlenül ülünk Nála,
megnyugtatott, hogy van bennünk valami, amit nem tudtunk, hogy mi… de
ígéretesen fejleszthető és csodákra leszünk képesek.
Hiszem, hogy abból kifolyólag,
hogy egy helyre járunk - mindannyiunk életét megváltoztatja. Alapvetően
mindenkinek volt egy eredendő oka és útja, hogy ott találkoztunk. Egy olyan
irány, ami hihetetlenül tört magának utat így-vagy úgy abban a rendkívül sűrű
lápban, amiben egyébként haladunk. Mindenki élte a maga „civil” életét, egyedül
vagy valakivel, mindenki csinált valamit, de egy héten egyszer, azon a szerdai
napon, mindenkiből valaki más lett. Akkoriban
átmelegített a valahova tartozás érzése, hogy nem vagyok egyedül és a kollektív
érzet biztonsága erősített minden elképzelésemben. A sors hihetetlen kegyeként
éltem meg a részvételemet és kiválasztottságom minden relatív és túldimenzionált
elképzeléseit is. Azt hittem, hogy ez az összefonódás van annyira rendkívüli és
erős, hogy egy életen át tartó, szétbonthatatlan szövetséggé egyesíti
világmegváltó küldetésünket.
De bármennyire is kikövezett út, és kijelölt
feladat, ehhez az eredendő irányhoz más energiák is csatlakoznak időnként. Ma
már csak én vagyok zászlóval a kezemben és hiába tekintek hátra, mindenki
elment és csak gondolat testük maradt hátra, mivel azt hiszik, hogy ők még azok,
akiknek szánták őket. Én akkoriban egy tartós kapcsolatban éltem meg
mindennapjaim nyugalmát és csak fantázia lényemnek engedtem meg a szárnyalást.
Belesimultam a napok biztonságába és kiegyensúlyozottságába. Gondoltam a kettő
csodálatosan megfér bennem, nem számolva azzal a tudattal, hogy a bennem élő
Remete ezt nem teszi lehetővé hosszú távon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése