Álmos hercegnő

Akaratosan tolta elém a saját fényképét.

...összefutottam egy emberrel, aki útban volt egy másik emberhez. Aztán tovább siettem, de ugyanott és egy órán belül újra összetalálkoztunk és megint elmesélte, hogy útban van ugyanahhoz a másik emberhez és minden elfoglaltságom ellenére vele mentem, pedig őt sem ismertem igazán, és akihez mentünk meg végképp nem. Idegenül álltam egy idegen konyhában és szétvetett a düh, hogy mit keresek én itt és akkor végre hozzám szólt egy teljesen más valaki és akkor elindult egy beszélgetés, mire a házigazda is hozzám szólt végre és és és… a kislányom, és nézd… a fényképe – és hangfoszlányok és zöngék, amik csak a fülemben csengnek, de nem értem, hogy mit jelentenek. Kiléptem az ajtón egy fényképpel a kezemben. Egy kislány, aki most már tizenöt éves. Nyolc évesen autóbaleset áldozata lett és hat éve éber kómában fekszik. Shantal. Ha kötődés és vonzás elindulhat egy pár óra alatt, akkor ez megtörtént. Már akkor megtörtént, mikor elmentem a fényképért. Hív engem, vár engem és rajtunk kívül senki nem tudta, hogy mit csinálok, és miért nekem kell elhozni ezt a fényképet.

Mindent elolvastam, amit az éber kómáról tudnom kell, mindent tudtam, hogy mire számíthatok, és mivel kell szembenéznem.

Csak néztem őt. Elbújt egy függöny mögé és onnan kandikált kifelé játékosan és pajkosan, ha felé nyúltam elillant, és kacagva nézett hátra, hogy követem-e. Csak álltam és hívogattam, beszéltem hozzá, mint aki valakit jobb belátásra akar bírni, nyomogatja az agy azon részeit, ahol be tudná aktiválni a visszatérésre kényszerítő gombokat. Mint amikor egy szaladgáló gyermek után kapkodunk és próbáljuk megfegyelmezni és megértetni vele, hogy csak segíteni szeretnénk, hiába nem kérte. Próbáltam meggyőzni, hogy mennyien várják vissza és nélküle nem élet az élet, és hogy én is nagyon szeretném, ha nekem örömet és elégedettséget adna azzal, hogy az általa megnyert siker hatalmas önbizalomhoz juttatna, és ha meglátom címlapon a kómából ébredt lány fotóját, valami számomra is leszakad és odacsaphatom egóm orra elé az asztalra, hogy ezt zabáld.

Hetente egyszer találkoztunk és én alig vártam ezeket az alkalmakat. Már nem nyomogattam semmit és nem kutakodtam elszakadt huzalok és áramok után, nem akartam a motort megjavítani és legkevésbé beavatkozni. Azon kaptam magam, hogy szaladok vele, elbújok és elkapom és megsimogatom és elrendezem összekócolódott haját és szeretem. Ahogy megszelídülve ült az ölemben kifáradva a közös jövőtől, magamhoz szorítottam. Elrévedő tekintete és pici tenyere ott feküdt az enyémben. Kislány maradt. Meséltem neki egy csodaszép lányról, aki már tizenöt éves és milyen finom is az, amikor belekap a hajába a szél, ahogy a fiúk rámosolyognak, ahogy serdülhet és perdülhet élvezve fiatalsága és finomsága minden percét, hogy megölelve és szeretve lenni jó, hogy ilyen gyönyörű névvel vétek ennyit aludni… Csendben hallgatott. A kis kéz magában hordozta egy érintés emlékét. Egy férfiét, aki elhagyta és elárulta őt. Ez a kéz-meleg kép ott volt rátekeredve az ujjakra és körmökre, ahogy próbálja apját maradásra bírni. 

És akkor úgy döntött. Ő döntött úgy… és akkor, hogy jöjjön az a reggeli száguldó autó.

Néztem az elúszó szemeket, a se ide – se oda mozdulatokat, az infúziócsepegő csövét, és az összes idegpályám beleremegett az üvöltő rádióba, a félnappal ezelőtt kicserélt pelenka szagába, a tehetetlen test súlyába, ahogy megpecsételte a környezete életét és vonta körbe szomorúsággal, csalódottsággal és reményvesztettséggel. Megmutatta ezzel a pillanattal, hogy az évek alatt megtanult rutin az, ami körülveszi, a lemondás és a továbbra is rendezetlen és szeretetlen jégverem, amiben szívhalált halt tengődő árnyként élt mindenki, akihez visszatérhetne. Ébredésével a felkattanó reflektorok és virágesők, örömözönök és fogadó csókok a díszlettermek zárt szekrénye, mert érkezése megbolygatná a mindennapok szomorú kényelmének medrét. Feltépné az önsajnálat és tragédia negédjét és utat engedne egy még komplexebb tűréshatárnak, mert ha a lélek meg is bocsát, a test már nem rakható össze. Nem várta őt senki.

Elmaradoztam, de szívem visszahúzott. Vele akartam lenni és ott ahol ő van. Több hét után újra az ágynál álltam. Gyengéden megsimogattam. Felém fordította az arcát, és abban a pillanatban elsírta magát. Szemei kivehetetlenül révedtek keresve valamit a semmiben és potyogó könnyeitől szétázott hajtincseit dobálta jobbra és balra. Nem nézett többet rám és büntetett. Amit megértettem ott, hogy a tizenöt éves sziluettje is ott volt velünk mindvégig reménykedve, hogy vissza tudom parancsolni testébe a rakoncátlan másik felét. Testének rángásai és kaparásai szenvedtek önmagába zárt börtönétől, mert nem követhette tovább fickándozását lelkének, véglegesen beszorulva a tehetetlenség fél-álom állapotának öntudatlan csendjébe.

…elindulni, továbbmenni, elhagyni, nem felvenni, nem érezni, kiolvasni, megérteni és elengedni… nem belehalni